Védőbeszéd

-->

Van egy üres terem, négy fehér fal közé zárva. Ajtó csapódik és a levegő rezzen, amíg elfullad az erőteljes hang a hideg, érzéketlen levegőben. A sarokban egy karosszék.. árnyéka elterül a padlón. Aladár ül rajta. Mellette egy asztal áll generációk óta magányosan. Senki sem fordul felé soha. Az asztalon egy kerek, lapos tányér, három fehér hallal. Minden ebben a szobában közönyről tanúskodik.

Bejön három ember. Csak alig törik meg a szoba csendjét; az ajtó nem nyikorog, halkan csukódik. Libasorban követik egymást: két férfi és egy vörös hullámos hajú nő, Ágnes. Sorban leülnek az Aladár előtt levő székekre. (Az egyik férfi – az egyenes hátú kemény kalapos – nyers krumplit eszik. Hangosan csámcsog.)

Mind Aladárt nézik és a gondosan levágott körmeit. Ő meg csak játszadozik az ujjaival. Senki sem vár csodákat, de ő elkezdi mégis a védőbeszédet, évezredek óta gyűjtött beszédét, melyet már ősei elkezdtek, de egyiknek sem volt lehetősége befejezni. Ez a vissza nem térő lehetőség, hogy mindent elmondjon, ami fontos és lényeges. Az élet vizsgája. Határozottan, nyomatékosan beszél. Hangja mintegy cseng a teremben életre keltve egy enyhe légáramot. Nagy a pillanat nyomása, a teljesítmény igénye, a kötelesség. Én is érzem a sovány testemben, ahogy egyik sarokból figyelem a fejleményeket.

Úgy képzeld el, mint azt, amikor vendégek jönnek hozzátok és te a második szobából csukott ajtó mögül hallod az egyre hangosodó beszédet.

Kitör a nevetés. A három alak vele szemben szívtelenül, kíméletlenül röhög.

Aladár egyre hangosabban beszél, érvel, rimánkodik. Mindent mond egyszerre: minden sérelmét, véleményét a világról, a világ bajáról, ki a felelős a globális felmelegedésért, a gazdasági válságért, az elkorcsosult erkölcsökért, az elfelejtett hagyományokért, a felbomlott családokért. Tudja a választ minden aktuális közösségi problémára. Az ifjúkori bűnözésre: a szülők manapság nagyon engedékenyek, a válásra: a feleségeknek manapság nincs elegendő tennivalójuk, ami lekötné őket, az emelkedő árakra: a kereskedők manapság túlságosan nyerészkedők, a gyerekkori betegségekre: a szülők manapság rosszul értelmezik a szülői gondoskodás fogalmát és agyonkényeztetik csemetéjüket, a drogfogyasztásra: a felelőtlenség, az érdektelenség. A társadalom manapság túl engedékeny lett a szólásszabadság terén, addig a pontig, hogy a lányok fesztelenül élnek az olyan a szavakkal, hogy „kibaszás”, hogy „lószar”...

A röhögés folytatódik. Három felnőtt testű hülyegyerek szakadatlanul kacag, lökdösik egymást.

De Aladár csak mond, beszél, magyaráz. Tervszerűen, logikusan felépített beszéde a csúcsra ér, érzelmi intenzitásában olyan lesz, mint egy nagy spirálra épült torony és már alig-alig követhető. Elmondja, hogy az iskolai agresszió miatt az elhanyagolt gyermekek szülei a felelősek, a kivándorlás miatt a kormány. Hogy nem működik az igazságszolgáltatás. Nincsenek felelős emberek. Felerősödött hangja gigantikus méreteket ölt. Szónokol, utánoz, gúnyolódik, mindenkit külön megszólít… csak egy helyeslő bólintás kellene… egy vállveregetés, mely igazolná azt, amiről ő tudja, hogy oly igaz.

De ők csak kacagnak, hahotázva, mint a szilveszteri kabaré előadáson, amikor a teltház nagyra tátott szájjal kényszeresen röhög könnyeket öntve.

Szánalom. Szégyen és szánalom. Forgolódom. Félek az érzelmeimtől, mert kicsi leszek tőlük és a terem egyre nagyobb. Mert nagyon jól ismertem őt.

Megmozdul a középső hal.
 Én meg ülök a sarokban, elgyengült kezemmel kaparászva az ajtófélfa alját. Begörcsöltek a lábujjaim. A földön mellettem levő fehér lapokat és rajtuk az utolsó rajzot szeretném megérteni. Lassan kitisztul a kép és az elhárítás sem tudná már meghazudni, hogy mi van rajta. Az én alakom, és az alakom másolata.

Nem létezik hazugság és nem létezik igazság sem. Csak tányérok, csak lapos fehér halak. Csak dallamok és masszív fehér lapok eltakarják a világot. A világot, ami alszik..