Spontaneitásfilozófia vagy hogy mikor jobb a nyájjal egy hullámhosszon lenni

Azt persze tudjuk, hogy mikor lenne jó spontánnak lenni, mindig. De ha tényleg őszinték vagyunk magunkkal, hiszem, hogy fel tudunk ismerni számos olyan helyzetet, amikor nem is olyan jó ötlet a Csendes éjt fütyörészni, mert például pont a gyenge karácsonyi hangulatunkat szeretnénk feléleszteni ez kis bohókás gesztussal. (Ebben az írásban kimondottan a játékossággal kapcsolatos spontaneitásról szeretnék eszmefuttatni, eszméket futtatni. Tehát melyek azok a helyzetek, amikor nem kellene boldondosnak lenni még a játék kedvéért sem. Persze adottak olyan személyek, akik mélyen hisznek benne, hogy a játék az élet valódi értelme vagy a játék az egyetlen hozzáállás az élethez, ami úgymond megéri. Én is egyre inkább érzem ezt, mégis fontosnak találom az óvatosságot a szélsőséges világnézetekkel szemben, hiszen ahány helyzet annyiféle és úgy gondolom, van amikor érdemes egy nagyobb cél érdekében késleltetni a játszásra vonatkozó természetes megnyilvánulásainkat.)

Mivel hogy ti nem vagytok itt velem, hogy együtt sorolhassuk a különbnél különb helyzeteket a címben megjelölt témát illetően, elkezdem magam leírni őket: szerintem nem jó ötlet spontánul fütyörészni – még akkor sem ha karácsonyi hangulatot és vidámságot szeretnénk generálni vele – olyankor, amikor épp felrobbant a gáztűzhely a két emelettel fennebb lakó szomszédnál és talán éppen egymást fellökve futnak a lépcsőn lefele az emberek. Bár lehet ez a helyzet konkrétan más spontán viselkedést váltana ki belőlünk, pl. Highway to hellt fütyülni, indiántáncot utánozni miközben lassan, misztikusan füst ereszkedik lefele, kijönni a lépcsőházba egy ventilátorral, elővenni a kolbászt a kamrából és kitenni a lépcsőházba füstölni, gázálarcban lefele kúszni a lépcsőn stb. Szóval ezekben az esetekben pl. lehet, hogy a spontaneitást tanácsos elengedni egy kicsit és le lehetne inkább a többiekkel menni és ott biztonságban megvárni a tűzoltókat. Na ez az első felsorolás tényleg elég jól sikerült, szerintem szemléletesek és kézzelfoghatóak a példák, úgyhogy megpróbálok még néhány példát felsorolni.

Továbbá azt hiszem, az sem lenne jó ötlet, ha nagyon spontánul kezeljük az olyan vészhelyzeteket, amikor egy személy a környezetünkben hirtelen rosszul lesz. Mondjuk, hogy sétálunk az utcán egy barátunkkal, sétálok az utcán Kingával, és Kinga egyszercsak kidöl. Váratlanul összeesik. Ekkor a társadalmi konvencióknak megfelelő viselkedés az lenne, hogy gyorsan megnézem, lélegzik-e még, van-e pulzusa, ha ezek nincsenek, mentőt hívok és megpróbálom szívmasszázzsal életben tartani amíg a segítség meg nem érkezik. Lehet, hogy ez egyesek szerint elég unalmas megoldás és sokkal érdekesebb lenne a potenciális holttestet érdekes testhelyzetekre beállítani és arra hangolódni, hogy milyen érzéseket kelt bennünk ez a helyzet. Azt is lehetne, hogy úgy teszünk, mintha csak játékból rogyott volna össze a kedves barátnő és vicces felszólításokkal próbálnánk a játék befejezésére bírni. Sőt, az is megtörténhet, hogy ez a váratlan eset hirtelen ráébreszt minket arra, hogy az élet rövid, és egyetlen percig sem szeretnénk már halogatni azt, hogy megtanuljunk gitározni, úgyhogy gyorsan elindulunk a legelső gitárüzletbe, és útközben felhívunk egy barátot, aki ismer egy tanárt, akivel talán még ezen a héten meg lehetne ejteni az első gitár órát. Szóval sok mindent el tudok képzelni e téren is, ami semmi estre sem kellene senkinek az első de még az utolsó gondolata sem legyen ilyen sürgősségi körülmények között, és amire senkinek egyáltalán gondolnia sem lenne szabad.

Újabb spontaneitást nem tűrő helyzet: sporteseményen. Mondjuk, hogy van egy stafétafutás és mondjuk, hogy egy olyan ország csapatára vonatkozik ez a helyzet, mely országnak igencsak rossz híre van Európában. Nem kell nagyon messzire menni, én is egy ilyen országból jövök: Románia. Szóval ott van Románia csapata az európai stafétafutás döntőjén s jó lenne, ha jól teljesítene. Nem utolsó sorban az ország image-e is, ha kis mértékben is javulna, akárcsak egyetlen egy ember szemében, máris egy szép eredmény, németül ein schönes Ergebnis lenne. Ugye a stafétafutás az ráadásul egy csapatmunka, ahol a csapat tagjai erős függőségi viszonyban állnak egymással, így a bizalom érzése kötelező jellegű. Hát mi az, ami nem kellene megtörténjen egy ilyen esetben: pl. nem kellene egyik futónak, pl. az utolsónak, de az elsőnek még annyira sem valami hirtelen felindulásból a tőle lehető legjobb futás helyett törpejárással bejárnia a pályát. Amúgy bukfenc, gurulás, szárnycsapkodás szerű mozdulatok és társaik ugyancsak ebben a nem kategógiába tartoznak.

Ugye ugye... Azt hiszem eleget felsoroltam már ahhoz, hogy a többit a kedves olvasó magától is el tudja képzelni, aki meg nem tud más hasonló helyzeteket elképzelni, az valószínűleg azok közé tartozik, akik túlságosan felháboródtak ahhoz, hogy az olvasásban eddig eljussanak. Bár az is meglehet, hogy a második-harmadik bekezdés hatására valami nagyon spontán dologba fogtak... Na de azoknak, akik mégis eljutottak ez írás vágáre, bocsánat, végére, kitartást és alázatot kívánok az életben előjövő helyzetek értelmezéséhez és szükség szerint adekvált kezeléséhez.

Read more...