Olyan vagyok, mint az ég --
Semmi sem érint meg,
bár minden lehelet és minden apró kis mozdulat feljut hozzám a levegőn át,
még az is, amit te sem vettél észre, mert sietve lested az órád.
Felhők keletkezhetnek rajtam…
Viharok mehetnek végbe rajtam…
Repülők, űrhajók süvíthetnek végig rajtam
(ünnepélyesen és halkan)
sok lélekkel a fedélzeten.
Este van, elsötétedtem.
Reggel, minden repülő leereszkedik –
A felhők könnyű pihék formájában permetezik a földet
És én továbbá is az ég vagyok.
Több vagy, mint amit megérdemeltem.
Több vagy, mint amit reméltem.
Több vagy, mint amit elképzelhetőnek véltem.
Te remény vagy csüggedt szívek szentéjében…
Nem tudom, honnan jönnek az érzések s hova tartanak…
Tekintsd utunk kereszteződését mulandó csodás pillanatnak…
Elengedtelek,
Hogy mások rád találjanak –
Te értékes, csodálatos, gyönyörű alak.
Míg gombócok marják torkom
S elhomályosodik a kép előttem,
fogadd szeretettel a következő pillanatot.
Egy fájó sóhajtást, egy új hangulatot.
Lásd az Életet, mint vissza nem térő ajándékot.
Új kislányt, szebben baktatót…
S szerelmet, melyet bár én kértem
Istenem elváltoztatott. Ezért továbbléptem…
Fáj nagyon…
De ennél többet nem tehettem.
Fogadd üzenetem, ahogy szántam,
Legnagyobb baráti szeretetben.
Mindenki duruzsol a 240-es teremben. Már egy éve járunk együtt ebbe az épületbe de itt sosem voltunk még... Egy mesterséges helyzetet teremtve, az irányító tanár olyan feladatot adott, amely során mindenki lehetőséget kapott a megnyílásra. Mindenki magáról beszélt. Más körülmények között felületes dolognak tűnhet talán, de ebben a kontextusban nem az. Lerombolva a minket körbezáró falakat mind kinyújthattuk kezünket, engedve, hogy az érintse meg, aki akarja és aki úgy érzi. Azért jó az ilyen, mert időnként eszünkbe kell jusson, hogy a színes ruházat alatt mind meztelen emberek vagyunk, és hiába szorítjuk magunkhoz szokásainkat és társaságainkat, egyenként mind egy ember vagyunk, egy ember, aknek érzelmei, emlékei és bizonytalanságai vannak.
Igy nyíltunk meg mi a 240-es teremben.. oly természetesen, hogy nem is éreztük magunkat feszélyezve kellemetlen, olykor fájó élményeink feltárásával.. halott reményeink eltemetésével. Elmeséltünk örömöket-bánatokat.. Mindenki a saját nyelvén tette, de most valahogy mindannyian értettük azt.
Én is ezt tettem és istenemre hiszem, hogy segített. Egy pillanatig jól esett arról beszélni, hogy szép volt a nyár, de volt, hogy bizony fájt, és egy pillanatig nekik is jó volt hallgatni. Emberibbek lettünk attól, hogy meghallgattuk egymást, mert tudtuk, hogy mind reményből és akaratból vagyunk. A kör lassan ment és mindenki lehetőséget kapott számos kendőjét levetkőzni. Lelki szemetünknek gödröt ástunk és együtt temettük el, majd megpihentünk rajta..
Valami ünnepélyes érzés tartotta szemünket a padlóra szegezve.. elfogulva és elérzékenyedve. Mondom, hogy nem fáj.. ez cseng a fülemben újra és újra..
Az ünnepélyes hangulat hatása alatt valaki kiengedte a hangját és hagyta azt szabadon lebegni a légüresnek tűnő térben. Egy függőleges tartópilléren hintáztak a hangjegyek és kiterjedtek az egész terembe. Sorba mindenki bekapcsolódott és kialakult a legtisztább spontán kórus, amit valaha hallottunk.... Szinte lélegeznünk sem kellett, mert oxigén helyett a hangok éltettek. Mindenki hallotta saját hangját és mindenki hallott mindenkit. Mintha a fény lélegezné ki magából a hangokat és tartaná őket a mennyezet magasságában. Olyan fény van, hogy látszik a megvilágított porszemek hömpölygő terjedése a levegőben. Olyan, mintha belénk költözött volna a csend és magunkba lélegeztük az egész termet. Az is magába lélegzett minket és megszült egy újabb, tisztább formában. Szinte fájt ez az orgazmus közeli állapot, amikor nem az embereket láttuk magunk körül, hanem emberi fejek sziluettjét, de mind egyforma alakúak, és ennél a pontnál fel sem tűnik, hogy olyanok vagyunk egymás mellett, mint vízfestékkel festett halvány figurák.
Valami bennünk lecsengett. A tiszta ideák levetültek lényünkbe e pillanatok alatt, de nem értettük meg egészen, hogy mi történhetett... egy utólagos... mámoros állapot maradt benned... és érzed, hogy átölelnéd az egész termet... Körülnézve mégis... nem tudtuk elhinni, hogy ez a csoda emberek között történhetett meg... Ez a kapcsolat emberek között valósult meg... Olyan zavarbaejtő... Mindig ottvolt bennünk ez...? Zavarba jőve, úgy érezzük magunkat, mint Ádám és Éva, amikor ráeszméltek, hogy meztelenek. Be akartunk takarozni... El akartunk szaladni. El akartunk onnan rohanni, hogy soha ne lássuk egymást többé... Pedig... ami akkor igaz volt... az MOST IS IGAZ. Sokszór megbántuk már azóta ezt a megszakítást... kicsit olyan mintha levetköztettük volna egymást s utána meztelenül otthagytuk a másikat... de ezt már nem lehet visszacsinálni, újrapróbálni, hiszen
„Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.”
Leszánkózott zöld szekrényből
Integet a katonám.
Zöld erdőben, zöld mezőben
Sírva keres a babám.
Zöldfülű katonák hátán kék doboz.
(Ne igyekezz annyira megérteni, ne gondolkozz)
Isten ül a Fiú jobboldalán.
Nincs ideje engem keresni,
Eltöpreng a saját baján.
Valószerűtlen történetem
A fogasodról leakasztom talán.
Az igazság harapós.
Egy meztelen kalaposan.
Csak egy eltitkolt nap,
Amikor mindenki a boldogságot keresi másnaposan.
Kezet mosok és megfésülködöm.
Megtehetem.
Minden percben rá gondolhatok.
Megtehetem.
Megkötöm a cipőfűzőmet, megállok visszanézni.
Megtehetem.
Benézek a tükörbe.
Gondolok amit gondolok.
Megettem amit megettem.
Egy csodára szorulok.
Alattam jár a meleg leheletem..
Ráléptem.
(Nem lehetetlen)
Nincs szűkségem mások gondolataira, van sajátom is.
Becsomagoltam táskámba reményeimet,
Felveszem a kabátom is.
Ajtócsukás jelzi, hogy elmentem.
Ezer nesztelen angyal sír az örömtől felettem.
Megtehetem. Megtehetem.
Egy életem.
Itthon hagyom a fegyverem.
Nem adtad meg az engedélyt, akkor nem kérem.
Nem vagyok szomorú,
Nem haragszom senkire.
Ünnepélyes érzések hulltak –
hulltak a fejemre..
[Megjegyzés: ez a vers fiktív megszökésem itthonról.]
Vijjogó autoáradat. Fülsiketítő
zajok csikorognak végig a főtéren. Te, fel sem fogva a helyzet súlyát, szóval a
helyzettel egyáltalán nem súlyozva, irritáltan és idegesen veszed tudomásul a
hangot. Ez a hang most pont olyan közömbös számodra, mint egy traktor vagy egy
úthenger által keltett zaj. Lárma, mely közeledve egyre irritálóbb, ahogy
távolodik fokozatosan enyhül. Hivatalos megnevezése, ha már van, éljünk is vele: Doppler effektus.
Úgy gondolom, többnyire így éljük meg
közönséges járókellőként a mentőkocsi hangját. Mi megéljük, egyesek meghal...ják. Minden külső hang zavaróként
hat, amíg fejed nem szorítja annál súlyosabb bilincs káosza. De ne álljunk meg
itt. Próbáljuk ki azt a helyzetet, hogy most a kocsiban vagy, és a beteg kezét
fogod. Már tudod, hogy nem éri meg a következő órát, és nem érted. Tudod, és
nem érted... tudod és... denem érted.
A legjobb barátod az aki ott fekszik.
Egyik percben még kívánságait kaparja össze, élőbben, mint
amilyen élő valaha is volt addig a pillanatig, úgy kapaszkodik beléd, mint egy
utolsó lélegzetvételbe. Nem kérded, de a kérdés a levegőt lélegezhetetlenné
teszi: hol hal meg a remény? Ő eszelősen beszél, mint sötétben tapogatózó
őrült, és neked egyetlen vágyad, hogy megszűnjön a fejedbe költözött zagyva,
amit a döbbemetes látvány okoz. E hangok oly valóságosak, mint a betegség, ami
hirtelen szállja meg az ember testét és eluralkodik rajta, mintha az élet
minden pillanatának ez lett volna a végcélja. A dicsőséges pályafutás vége.
A következő
pillanatban valami megszakad... Mint mikor álmodban zuhantál és a földetérés
pillanatában visszadob az ágy. Cseng a füled. Szünet. Nem érted miért nem szorítja már
a kezed és nem érted honnan ömlött szét a lehűlt csend. Egy vérfagyasztó
zsibbadás mossa össze a hirtelen értelmetlen hallgatást és ez az őrületbe
kerget. És a hallgatást kísérő hideg végigszalad a hátadon egy időtlen pillanat
alatt, és fut vele a hallgatást kísérő döbbenet, hogy egyedül maradtál. Egyedül a világon.
Ő is egyedül halt meg, legalábbis egyedül kellett eltávoznia, és te nem
mehettél vele. Pedig érte ezt is megtetted volna biztos. De ki is volt ő
valójában...? Van-e egyáltalán lehetőség arra, hogy az ember megértse az életet és a halált?
És vajon mi ér
meg egy áldozatot?
Képzeld el, hogy
egy ember testi fájdalmat érez melletted, és gyógyszerrel, kötszerrel sem lehet
enyhíteni. Vajon mit ér ilyenkor a szép szó? Ér-e valamit egyáltalán. Tudom,
hogy te legszívesebben átvennéd a fájdalom egy részét... de elborul az agyad, amikor
bevallod magadnak, hogy... nem kérsz belőle. Hogy jó, hogy nem te érzed. Ha
felszólítanának, hogy vállalod-e a teher felét,meghúzodnál az árnyékban, védekezve, mint a leprától. Arcod kissé
eltorzul, bűntudatod „jogos” haraggá formálod át. Gyáva vagy.De... ne érezd magad rosszul emiatt. Mindenki
az. E gondolat mögött sokan kényelmesen megbújtak és megbújnak a mai napig.
„Azt tettük, amit lehetett. Mindenki gyáva.”
Igaz lehet? Szerintem nem. Nem mindenki gyáva, de
én az vagyok. Nem mindenki, de én igen.
Este van megint.
Péter alszik, János alszik, Jakab alszik,
Máté alszik, és mind alusznak.
Gondolataim és érzéseim szétszaladnak.
Csak egy ködös érzés tart az ébren világában
és visszahúz ágyadba egyedül lenni.
Puszta celofánba csavart sivár költemény
rontja a szemem,
és a földi elmúlás nem akar feledésbe menni –
jöjjön hát a világmentő Akármi.
Függönyöm, ami nincs, narancssárgán legyint.
Átadom a szobámnak emlékeim,
míg ő oxigént ad lappangó reményeim gyenge lángjának.
15 éves fiúk hiába jönnek ma,
Elfogyott szimpátiámért könyörögni.
Most nem hat meg semi.
Sem Pali sem Feri.
És nem hiszem többé, hogy szánalmammal meg tudnálak menteni.
Ne próbáljatok öngyilkossági gondolatokat megérteni…
Esküvő. Kikent fásult pofák nyájasan sorakoznak. Éljen a zenebona. Lányok akik először viselnek melltartót, a maszk szerves kiegészítőjeként, hogy nőknek tűnjenek.. fiúk, akik nőt keresnek maguknak más ember esküvőjén.. Fontos barát esküvőjén, mondanák egyesek. Én újból a szélén állva nézem. Senki sem ragad meg, hát szemeződöm a fotóssal. Közöttünk legalább szakmai kötelék él.. legalábbis annak illuziója. Mindez csak a fejemben van. Szeretnék érintetlen néző lenni, de a folyamat részeseként jobban át tudom érezni ezt az életképet. Dekoltos hölgyek. Púderes hölgyek. A szerénység legenyhébb nyoma nélkül megállapítom, hogy olyan vagyok közöttük, mint igazgyöngy rózsaszín műanyaggyöngyök között. (Kicsit megkarcolva azonban.)
Tánc. Elnézheted, ahogy fiatal párok lelkesedve nevetve táncolnak, bele-bele botladoznak. Minden elvétett lépés vissza nem folytott nevetésbe fullad. Titokban te is örülsz velük. Egy idő múlva feláll két pár. Szép alkatú kellemes megjelenésű emberek. Ahogy táncolni kezdenek, érződik rajta, hogy már milliószór csinálták és olyantól tanultak, aki úgyszintén értette a dolgát. Tökéletesen bontja ki egyik mozdulat a másikat. Mintha minden tervezve lenne.. egy pillanatig sem néznek egymás arcára, nem lesik egymás tekintetét. Mosolynak nyoma sincsen, még az érte való sórárgásnak sem. Elmosódott, kifakult bennük az az öröm, melyet a mozgás örömének felfedezése és kóstolgatása váltott ki és ez engem elszomorít.. Úgy táncolnak, mint halott bábok. Amikor lelépnek a táncparkettről és elengedik egymás kezét, még akkor sem villantanak fel egymásnak egy hálás mosolyt. "-Köszönöm, hogy együtt érezhettük a zenét.." Miért nem mondjátok?? Talán fel sem merült annak gondolata. Talán már nincs meg a szűksége. Igy fásultak ők bele.
Táncol a menyasszony és a vőlegény. Lassú számot választottak.. egy gyönyörű dalt, ami egy kicsit engem is elvarázsol. Romantikus pillanatukat a menyasszony szülei kísérik a mellettük levő asztalnál állva.. mint.. két idegen, aki éjszaka idején megtöri egy család csendjét - ha engem kérdezel – de.. ők ezt nem érzik. Az anya miatt jelentős pillanat ez. Olyan, mintha ez a fiú előszőr járna házukban és most derülne ki róla, hogy ő nem csak fiatal és édes, hanem megbízható is. Olyan ember, akire számíthat majd lánya, aki miatt nem kell szégyenkeznie, stratégiáznia, akinek nem kell folyton kifogásokat találni. Olyan ember, aki nem teszi az ital hókusz-pókuszát szerettei elé. Olyan ember, akinek a szava megbízható. Nem olyan ember, mint a menyasszony apja. Ez a lány jól választott. Nem úgy, mint az anyja..
Tanácstalan vagyok, de... Ti mindent tudtok. Nektek semmi sem titok. Minden választ a farzsebetekben hordotok. Gondolkodás nélkül mindenre választ adtok.
Kibaszottul idegesít ez a kibaszottul fölényes pofátok…
Távolról felismered. Ő az az ember, akinek az ital nem minőségileg, csupán mennyiségileg alakítja a viselkedését. Ő a bórtól is majom marad, az örömtől és a bánattól is. Érzed a járásán, a kézfogásán, a mosolyán. Van valami iszonyú buta a tekintetében, amikor bármilyen érzés vagy gondolat érik meg rajta. Ez belülről vetítődik az arcára, egy kétségből, ami a szívére épült az évek során. Minden tapasztalat gyerekkora óta ezt a kétséget táplálta. Hogy ezt leplezze, tudatosan irányítja gesztusait. Főleg amikor zavarban van. Mosolyog és majomkodik, hiszen ettől a többiek is mosolyognak.. „Rajtad vihognak te buta.. nem veled..” – gondolod magadban – de mit mondj egy majomnak.. Ezt leírni is fájt, pedig ha elolvasná, nem venné észre a szembetartott tükröt. Pedig úgy hordozza butaságát mint nehéz lila cilindert, amely készült a leggiccsesebb anyagból.
Felismerve őt, bűntudatot érzel, és fájdalmat, hogy a nyers valósággal állsz szemben, nem puszta fikcióval. Mit is mondjak.. talán Isten egyetlen teremtménye, aki miatt ő is bűntudatot érez. Mint kárpótlás, elvette a majom tudatát, hogy az ne tudja, hogy ő a cirkusz közepe, a fő nevezetesség, akit a legkopottab poénok után mutatnak fel. Ő az, akit nem burkolva gúnyolnak. Mint valami egyezményes cselekedet, fesztelenül ujjal mutogatják, emberszámba sem véve őt, hiszen, ő csak egy majom. Mindenki céltáblája, főleg azoké, akiknek szűkségük van valakire, aki még náluk is szánalmasabb. Azok mutatnak rá a leggyakrabban. Ő áldozata minden élősködőnek, aki belőle táplálkozva oldja fel saját gyengeségeit, ahogy egy lánynak is a „legszebb ékszer” egy csúnya barátnő. Valami patetikus érzés fog el, ahogy rá gondolok.. Meggyőződéssel hiszem, hogy Dsida az Úr Jézust látná benne.
Olyan, mint vak, aki tapogatózik saját sötétségében, látó emberek között, és érzi, hogy van valami, ami iszonyatosan hiányzik belőle, és mindenki másban megvan. De nem tárgyiasul meg előtte, hogy mi is lehet az, hát nem nagyon gondol erre. Ha rájönne, hogy mi az, megtapasztalná az igazi fájdalmat. Egy átható fájdalmat, amely több, mint a gyerekes dac, pillanatnyi sértődés vagy hiúság, amit eddig ismert. Egy átható fájdalmat, ami több mindennél.
Vigyázz a legnagyobb majomra, mert széttörheted a szívét. Ő is emberből van.
Ó, vidámnak, mert fiatalnak
lenni s maradni, szomorún is
és megvénült-fiatalul!
kacagni, míg a kacagás
titokban zokogni tanul!
játszani - s a játék titokban
holt-súlyossá komolyodik:
megrendeltként szabadnak lenni
a legutolsó hangjegyig!
- Nehéz volt? - bekopogtatok,
gondterhelt élõ, víg halottnál.
- Azt akartam: a világ
észre se vegye, hogy fáj.
Kigyúl a reflektor és indul a cirkusz. Posztmodern színdarab lesz, meleg családi hajlításokkal. A színpad szélein már nem kukucskálnak ki izgatottan a színészek, már senkit sem érhet meglepetés, csak a dolgukat teszik, ahogy az elvárható. Páholyból nézem. Egy mély levegő, és elkezdik banális kopott színjátékukat. A szereplők sorra a közönség elé lépnek. Gúnyos mosolyom elhalványul a csengő taps lágy rezgésében. Forgatókönyv forgatókönyvvel pörög terv szerint. Fontoskodva intézkednek, tesznek vesznek. Időnként megjelenik arcukon egy tökéletes finomka mosoly. :) Mindenki tudja, hogy mit csinál, tudja mekkora a hatásköre, mi a szerepe, mit tehet és mit nem. Saját körükön belül biztonságosan mozognak. Az okoskodás otthon van nálunk, pedig nem is tudjuk, hogy mikor költözött ide. Egy halvány emlékem van csak róla, hogy egyszercsak észrevettem, ahogy fesztelenül sétál lakásunkban, oly otthonosan, mint aki nálamnál is régebb van ott.
A főbohóc hetykén és okosan biccent. Élvezi a dolgot. Kulcsszó a magabiztosság és a büszkeség. Nem szabad kiesni a szerepből, mert az megszakítaná az álmot és mindenki kinyítná a szemét.
Új színész jön be bizonytalanul, mint egy fiatal társaságba pottyant tizenéves, akit a nagyszülei hoztak. Hazudni szeretnék, de... tényleg nevetséges. Nem is a korkülönbség teszi azzá, hanem az érzelmek frekvenciája. Van valami implicit minőségi különbség a két életkor között…
Ha a szerep során ütközés miatt sérül apuka vagy anyuka hiúsága, úgy húzza be a fejét, mint egy megérintett csiga. Elcsúszva a színpadról, őszintén megjegyzi, hogy igazából nem esett rosszul egy percig sem. Én együttérezve hiszek neki. Szempillantás és újra mind a dobogón vannak. Második felvonás.
Néhány tíz éve gyakorolják ugyanezt a darabot, mindig ugyanazzal a beleéléssel. A lelkesedés ma is pont olyan mint aznap, amikor az egész elkezdődött. Extázisba esve nézem a közhelyekbe gázoló IMPROVIZÁCIÓT. Ha becsukom a szemem és csak a morajlásokat hallom, egy édes mosoly végigszalad bennem a katarzis alatt. Titokban tapsolok. Elindul a vonat. Az óra még egyet kettyen, de most úgy igazából. Öregszünk. Szempillantás.. és a ráncok egy töredék milliméterrel lustán mélyebbre csúsznak.
Képzelj el egy meleg nyári hangulatot.. szívlüktetések adnak biztonságos hangot a levegőnek. Egy csendes nyárikonyhában üldögélsz egy képzeletbeli kedvenc nénjéddel, a kedvenc székeden. Időnként madárcsicsergést hoznak be a kis ablakon áthatoló fénysugarak. Időnként nénikéd a szemedbe néz és édesen rádmosolyog, miközben betesz a lerbe még egy túroslepényt. Az illat lassan terjed a levegőben és csiklintja az orrodat. Meggyőzödtél róla, hogy ez a legkellemesebb illat, amit valaha éreztél és a legőszintébb gyönyörűséget élvezitek együtt, nénjéddel - egyetlen barátoddal - . Nem is tudod, hogyan kerültél oda, vagy mi céllal, de nem is foglalkoztatnak ilyen kérdések. Olyan békés érzés tart tökéletes egyensúlyban, mint a testét elhagyó lelket, amikor először érzi a biztonságos lebegést és gondtalanságot. Örök derűs pillanatok ezek, úgy úsznak a levegőben, mint súlytalan szappanbuborékok.
A túroslepény illat újból megragad és a tekinteted szinte húzza a ler felé. Visszatekintesz nénjédre, és észreveszed, hogy virágos kalapja alatt szemei furán tündökölnek és valami lassan eluralkodik rajtad.. Mint elveszítve egyensúlyod, az asztalra esel, hogy kitámaszd magad. Az árnyékos kalap alatt sírnak a szemek és egy eltompult régi mosoly emléke lappang csak nénjéd ajkain, aki komoran lelassulva mozog otthonában. Szemei tükörszerűen adják ki a te alakod, amely – lehetetlennek tűnő dolog.. de – nem.. tökéletes…(?)
Elönt a szorongás. Görcsöl a gyomrod és kiömlenek szemedből keserű könnycseppek. Beszűkül tudatod, és csak az ismerős keserű ízre tudsz koncentrálni.. Oly ismerős ez az íz, mint a gyermekkorodban imádott szilvadzsem. Egy pillanat alatt rádtörnek lehetetlen érzések.. Mégis mikor estek felejtésbe ezek az érzések, melyektől most - mintha már nagyon régóta előszőr - újra érzed önmagad..? Azt hitted beszűkült tudatod, de igazából csak most látsz tisztán. Olyan, mint amikor felébredsz egy valósnak tűnő álomból, mely azt az illuziót táplálta, hogy te irányítasz..
Csodálkozva nézel körbe, mint egy újszülött, felnőtt képességekkel és lehetőségekkel, és nem tudod mit kezdj újonnan szerzett akadatoddal.
Nem tudod, mit keresel abban a konyhában. Nem tudod mi dolgod azzal az emberrel. Azzal az.. idegennel.
