A fejem a sok feldolgozatlan hülyeséggel.
A perc az ürességgel.
Ahogy ketten alszunk el.
Ahogy a nap kel.
A harc a személyi függőséggel.
Csend van.
Este jő’.
Hold megy.
A világ adja ezer izgalmas csodáját
(És én túlélem.)
A saját gyengeségem.
A harcot a türelmetlenséggel.
A visszaeséseket.
A szégyent.
Az irigységet.
Sok lépés vissza és egyet lépek előre.
Mindig túlélünk.
A világért vagyunk.
És a világ értünk.
Ez egy elvont maszlag költői kérdésekkel.
Olvassák a rajongók s a gyűlölők
bókokkal és sértésekkel.
Két kő egymás fölött.
Nem szerelmesek,
de nem is pletykálnak egymás mögött.
Nem írtak róla legandát,
hogy együtt mekkorát nőtt-
ek.
Lefújta a szellő a felsőt,
s engem hátba lőttek.
Üt az idő.
A bűntudat szalad utánam.
Én ma sem tudok gyorsan szaladni
és megint nincsen étvágyam.
Tudjátok, hogy van a hibákkal. A legtöbbet, abban a pillanatban, hogy elkövettem, vissza szeretném venni. Csak aztán valami nem engedi. Elvégre, ha szeretnek, néha el kell fogadják a bogaraimat is. Ha ezt nem sikerül, akkor (sem)mi értelme az egésznek.
Ezekkel a gondolatokkal indultam útnak. Most nem veszem vissza. Amit tettem azt megtettem. Kiszellőztetem a fejem. Elsétálok nénjémhez, eleget téve ennek a formalitásnak és idő közben rá fogok jönni, hogy ez egy semmiség, egy apróság. Határozott szándékom erre rájönni az elkövetkező 20-30 percben.
Elmentem a rokonokhoz, beszélgettem velük, s most mindent beleadtam, hogy igazi kapcsolatot sikerüljön kialakítani velük. (talán sikerült is.) Végre azt éreztem, hogy két ember beszélget egymással. Őszintén felnyitottam szívem legnevetségesebb s legemberibb zúgját s elkezdtem csacsogni. Ez a boldogság. Ebben biztos vagyok. Egy szívmelegítő érzés, közvetlenül a mellkasomban. De most nehéz felidézni...
Kijöttem az ajtón. Integettem.
Aztán úgy adta a helyzet, hogy iszonyú egyedül éreztem magam, s ilyenkor lelki öngyilkosságnak számít hazamenni. Ehhez csak egy pillanat kellett, s úgy döntöttem, hogy elmegyek a Realba (sosem írnám úgy, hogy Reál – valahogy nem tűnik helyén valónak). Szóval elindultam a Realba. Vásárolni bármit.
Fáztam. Néztem az utat. Ott emelkedik. Hát ez az út az egyetem fele is, csak az kicsit messzebb van. Léha, szétszort rendezetlen gondolatok... Vacogok, megyek, lépek, lépkedek. Hát igen, hogy megint én kérjek bocsánatot tőle. Hogy megint hajlongva kérjem az elnézést, hogy megint én tegyek egy első lépést a békülés fele, mire ő JOGOSAN ideadja : a kioktatást. A lehangoló, cinikus megjegyzéseket. Az iróniát, a személyem és gondolataim kigúnyolását.
Ezért már megéri bocsánatot kérni.
De nem, nem lesz így, biztos most nem fog kioktatni. Meg fogja érteni. Vállveregetés: értelek Anna. Komolyan. Tudom, hogy bogaras vagy, tudom, hogy írásaidhoz nagy ambició és ábrándozás köt, a legirracionálisabb elképzeléseid és érzéseid, tudom, hogy rég nem írtál, pedig szíved legmélyén alakulóban levő író vagy, ez fontos neked, és ezért buktál ki. Én ezt mind értem, s mitöbb: imádlak. Egy angyalbogár vagy.
Távolról látom a Realt. Sötét van, hideg a levegő. Ez önbizalmat ad. Úgy szaladok át az úton, mint Budapesten; sehol egy rendőr. Életem ura vagyok. Én vezetek.
Bent vagyok. Mit vegyek, mit vegyek. Veszek tányért, gyertyát, szépítő szereket, van pénzem, 60 RON itt a pénztárcámban, mi mindent lehet venni 60 lejre, veszek magamnak korcsolyát. Veszek korcsolyát, megtanulok korcsolyázni, szép lábaim lesznek, csak úgy fogok siklani a jegen, nem fogok leesni. Nincs olyan korcsolya.
Né a tányérok, veszek Ildikónak tányért. Ez legyen az legyen. Milyen nehéz dönteni... Ez lesz. Nem. Ez. Zöld. Kék. Sárga. Szeretem a sárgát... De nem magamnak veszem. Ő mit szeret. Nem tudom mit szeret. A zöld lesz.
Megyek. Veszek magamnak csecse becsét. Az feldob. Az vidám. Itt megyek a polcok között. Ruhák, kalapok, ez a kalap milyen jól állna, megveszem, mennyi. Megveszem. Nem veszem. Nem is hordanám. Ez nem én vagyok. Mi van velem. Muszáj vegyek valamit. Harisnyát veszek. Az kislányos, vagy akár nagylányos, ha tetszik. Az jó lesz. Harisnya lesz. Itt más emberek is forgolódnak körülöttem. Felnöttek kisgyermekekkel, a gyermek halálra unja magát, rá sem néznek, meg sem lövik, hát ez a nagy családi programotok anyuka és apuka? Persze, én jobb szülő lennék. S hogy is ne lennék az, amikor nem én vagyok az, aki naphosszat munkával hajszolja magát, mint ez az apa, munkával, háztartással, neveléssel hajszolja magát, mint ez az anya. Élek a szüleim nyakán... Itt veszem magamnak a harisnyát... Ez a két gondolat egyenesen a szívembe döf. Hol a zokni, a bluz, a kalap, a ruha, a harisnya, a csíkos, rombuszos, méhecskés, zebrás, kis aranyos csecse becse, a boldogság.
Megyek a kasszához. Ez a zöld tálka, ez a zebrás kislányos zokni lesz, kérem.
Engem ottfelejtettek a járdán
lilán, ostobán és sárgán,
és én elfelejtettem hazamenni.
Lehet-e a feledést felejteni?
És ha igen…
Visszajöttök-e engem fölemelni?
Én azt hittem... a járda vagyok.
De nem léptek rám lila ostoba sárga rabok…
Négy és fél égő kanóc
rajzolgatja változó árnyékom.
Az éjszaka csend és nyugalomból kirakott
szinte súlytalan halom,
mely eloldozza arcunk értelmét…
Éjjel nyugovóra térnek az emberek
nem értem mért.
Négy és fél égő kanóc --
egy seregnyi ember csak azért él,
hogy én éjjel tudjak aludni.
Egy aki fejem alá párnát rajzol,
egy akit szoktam álmodni…
Egy aki lehűti ujjaim,
mert a hangulat kedvéért elégetem.
A valóságot nem tudom megszámolni,
de megérinthetem.
Attila, én megértem
tudomásul veszem és elfogadom,
hogy te is ember voltál ezen az ágrólszakadt
karton lerakaton…
Sokszor felidézem magamban alakod,
ahogy egyedül tűnődsz ablakodban
keresve nem létező foltokat és szándékokat,
melyek egyensúlyt hozhatnak talpad alatti ingoványokban…
Bár nem ismertelek téged,
te bennem is élsz,
s világossága vagy sok léleknek.
Remélem, hogy időnként nyugalomra lelsz bennünk,
mikor a magánytól félsz,
ahogy sok kereső-néző nyugalomra lel benned.
Itt sok minden nem változott…
A régi szél csak őseink érzéseit tudja már ránk hinteni…
Monotonon kopognak a korhadt padlón lépéseink
ahogy gépiesen ismételjük az előző generációk
büszkeségre épített tévedéseit…
A bonyolult szerkezet a csillagok alatt tanul –
tanul felejteni,
nem győzve a világ rettenetes kérdéseit,
nem győzve, hogy senki sem tud egyedül lenni.
Nem győzve,
hogy ma is van még gyermek, aki napokig nem kap enni…
Ember a buszon.
Este van.
Így utazom megviselve magamban.
A jármű lógatja a fejem…
Lappang bennem ez a le nem írt gondolat-
sor.
Egy lány a buszon mellém ül.
Ő a legszebb.
Beszélnék vele. Elfordul.
A telefonon lóg a keze.
Hosszú haja. Kék a körmöm.
A dolgoknak nincs eleje-tartalma-értelme.
Én olyan fájón hallgatok itt…
Szólíts meg.
“Nem szólítalak meg.”
Érzed, hogy botlanak a sorok.
Magány a buszon.
Süvít. Sírok.
Senki sem tudja meg, akinek írok.
Lassan hullámzik ki a lelkem.
Kilóg a szellem. Semmi marad bennem
Higgadtan.
Félelem a buszon.
Reszketek-reszketek.
Ez a lány néz. “Részeg. Elme. Beteg.”
Feláll s meglóg.
Így egyedül halok meg.
Értetlenül-értelmetlenül-szavak nélkül.
Halott a buszon.
Hideg van.
Kihűlve hullámzok magamban.
Olyan vagyok mint a szék.
Élettelen-anyagtalan-kudarckerülő szép.
Kálmánnak hívnak. 31 éves vagyok. Költő. Minden, amit tudnod kell rólam, benne van a nevemben. Legtöbb ember, aki lekötött szemmel megy át az életen, soha nem tudná megérteni azokat a lelki és szellemi mélységeket, melyeket a mindennapokban átélek. Legtöbben azt mondanák, hogy sznob vagyok, amiért így vélekedek. De engem ők nem foglalkoztatnak. Csak azok, akik megértenek, akik érezni tudják azt, amit én érzek.
Mindezek ellenére, a magasztos, felemelő és groteszk demoralizáló benyomásoktól eltekintve, életem egyszerű, eseménymentes volt. Középszerű családban nőttem fel. Volt testvérem is, egy. Nem mondhatom, hogy nem jöttünk ki egymással, nem mondhatom, hogy anyám nem szeretett, vagy elhanyagolt volna, vagy hogy apám nem törődött velünk. Talán a szerencsések közé is sorolhatnám magam… Alapjában véve, átlagos életet éltem, addig a bizonyos napig.
Egy nap fejembe vettem, hogy egy szakértőre bízom kis lelki csatáim megvívását. Azt akartam, hogy egy kívülálló mondjon valamit, amitől életem érdemesebbnek, értelmesebbnek tűnik majd. Hogy megkönnyítse azokat az álomtól idegen éjszakákat, amikor úgy érzem, hogy nem teszek eleget, hogy valami lényeges dolog mellett elmentem az életben, és elmegyek mellette nap mint nap.
Terápiára akartam menni. Bölcsességet reméltem kapni, de tudat alatt már rég feladtam a bölcsesség reményét, és megelégedtem volna a puszta empátia alapú vígasszal is… (Hiszen, ez a terapeuta kötelessége, nem? Ez az egyetlen igazi kutya kötelessége. A feltétel nélküli elfogadás.) Reméltem, reméltem én egyszerű kiszámítható dolgokat. A terápiáról volt egy konkrét képem, mely összeállt bennem az idők során: kézszorítás, beszélgetés, beszélgetés, együttérzés, vállveregetés. De a vállveregetés az együttérzés a beszélgetés, beszélgetés, kézszorítás elmaradt a csomagból. Helyettük… boldogságot kaptam…
Szóval volt egy lelki gondom, melyet helyre szerettem volna tenni. Ezzel a céllal kerestem ki az újságból a legelső hirdetést: csak egy e-mail cím volt meghagyva. Annál jobb, gondoltam, úgyis kényelmetlen nekem idegenekkel telefonon beszélgetni. Mindig hosszú órákon keresztül halogatom, addig a pillanatig, amikor muszáj már elintézni, és akkor gyorsan túlesek rajta. Így hát elintéztem az e-mailt; hamarosan meg is kaptam a válaszom. Rövid volt és velős: R. úr (a nevére már pontosan nem emlékszem) fogadni tud péntek este.
Igazság szerint, izgultam a dolog miatt. Amúgy sem szeretek egyedül menni helyekre. Mindig úgy gondoltam, hogy van valami édes könnyűség abban, ha valakivel együtt megyek az utcán: a biztonság kimondatlan ígérete. Annak a biztonsága, hogy én is valakivel vagyok. Bárkivel. És a terápiára - valljuk be – nem lehet senkivel menni. Ez, és hogy az előző éjszaka nehezen aludtam el. Sokat gondoltam R. úrra. Arra, hogy vajon mire számítsak. Egy kellemes aggastyánra, aki a bölcsesség minden ösvényét átjárta már, és kézen fogva fog engem is végig vezetni rajta, lassan rávezetve a jelenségek értelmére… esetleg egy fiatal magabiztos összeszedett szakértőre, aki pályája kezdetén néhány ilyen alkalmat is bevállal. Valljuk be, az 50 RON órabér nem sok… a terapeuta vagy nyugdíjas, vagy tapasztalatlan. De nem tudtam megállapodni egy végleges képnél és az álom a válasz megtalálása nélkül telepedett rá szemeimre egy milliméterrel lennebb terítve engem a matracon.
Pénteken nem volt időm még egyszer elővenni ezt az eszmefuttatást, mert minden energiám arra fordítottam, hogy időben megérkezzek. Pontosság, szoros nyakkendő, erős kézfogás. Oly erősen koncentráltam e három dologra, hogy a lakás címét is majdnem elfelejtettem, de végül is befordultam a megfelelő kapun és lakásajtón a megfelelő időben.
Egy nyirkos életunt teremben zajlanak a terápiák nem tudom… miről is.
Emlékszem, hogy amikor beléptem különösen éreztem magam.
Nyikorog a szék, kényelmetlenül recseg a padló. Nem elég a levegő ebben a teremben.
Pislog a villany, mintha kiégni készülne, s utolsó lélegzetvétel után kapkod sárgán abnormálisan betegesen.
Próbáltam magabiztosságot megjátszani, hogy kezdetnek jó benyomást keltsek, de úgy érzem nem sikerült. Mi több, a tanácsadó (aki addig mozdulatlanul ült egy távolabbi széken) észrevette, hogy igyekszem, és azt is, hogy észrevettem, hogy észrevette, és nem tudtam kezelni a tekintetét, amint végigmért engem. Pedig az a súlyos tekintet, ami lenyomta szemem a padlóra igazán semmiség volt. (Nem értem a fura kalapot a fején…) Csupán egy semmiség. Aztán megpróbáltam semlegesnek, érzéketlennek tűnni; közönyösnek, tudod, mintha hidegen hagyna az egész, és nem tulajdonítanék neki túl nagy jelentőséget. Szinte ott sem vagyok. Mozdulatlan vagyok és érzéketlen. Mintha csak elvétve tekintenék a teremre is. Pedig jól láttam azt a víztócsát a terem sarkában, csak úgy locsogott tőle a padló. És észrevettem, hogy hitvány és megviselt az egész terem, a padló deszkái szabályosan felfúvódtak. Mintha teljes világok sújtottak volna le rá oly megviselt volt és esetlen.
Hát így ültem a széken és vártam, hogy valami óriásit érezzek. Valami ijesztően valóságosat, ami megragad és kitép belőlem egy darabot és én diadalmasan zuhanok majd elkábulva és elégedetten, ahogy már napok óta eldöntöttem, hogy ez pontosan így fog történni. De mindezek az érzések konokul távolmaradtak, és én nem adtam át magam a pillanat hatásának, mert a pillanat nem volt előhívva.
Igazából semmi sem úgy történt, ahogy elképzeltem és ez csalódást okozott nekem. Mi több, haragot. Haragot a buta terapeuta iránt, aki nem váltotta ki belőlem azokat az érzéseket, melyeket át akartam élni, aki nem adott lehetőséget arra, hogy helyzetem kilátástalanságáról, az egzisztenciális ürességről beszéljek, ami megszállt engem, mint egy élősködő polip, ami rátapad a fejedre. És én természetesen nem kezdtem bele ebbe kérdezetlenül. Ehhez túl büszke voltam. Amúgy is, neki tudnia kellett volna, hogy erről kérdezzen. Hogy boldog vagyok-e. De olcsó, vigyázz. Ami olcsó, az nem kifogástalan. Ez az eredménye annak, hogy szüleim nem milliomosok. Kivettem magamnak egy pillanatot, hogy rájuk is haragudjak egy kicsit.
A terapeuta elfelejtett bemutatkozni is, kezet fogni, csak úgy belevágott az egészbe, csak úgy… nem tudnám megnevezni a szót, amivel jellemezhető az a viselkedés… az a tótágas hadarás a…
Hiába. Zavarba ejtő minden. A szobában egy emeletes ágy volt, és ócska-ócska szőnyegecske. Szinte gyerekszoba még. A terapeuta fején túl nagy kalap. Szükségtelen, ahogy a napszemüveg is. Hiszen este 6 óra volt. És én nem értettem, hogy miért van egy törött porcelán váza a székem alá seperve. Különös módon Kosztolányi kínai kancsója jut róla eszembe. De ez egy logikátlan társítás csupán. Semmi több.
És akkor rádöbbentem. Mintha hosszú évekig iszonyú rövidlátás gyötört volna, és most feltettem a pontosan megfelelő dioptriájú szemüveget és észrevettem, hogy azon a homályos táblán végig betűk voltak. Hogy egy gyerek ül előttem, akinek fogalma sincs a terápiáról! Egy 15-16 éves fiú. És minden értelmet kap. Hiszen az az újsághirdetés is ordította, hogy tapasztalatlan volt, aki írta. Hogy másodosztályú. Hogy AMATŐR. Még telefonszám sem volt meghagyva, csak egy e-mail cím… mi is volt az? jeromos_terapia kukac yahoo pont com. Kész. Egy gyermek ül előttem. Egy gyermek terapeutát játszik előttem, és míg oly elfoglalt voltam a saját bizonytalanságaimmal, észre sem vettem, hogy ő is zavarban van. (Talán ez általános érvényű az emberi kapcsolatokra.) Hogy a tenyere izzad, és csúszik a lapon, hogy nem is jegyzetel, csak butaságokat beszél. A legbutább közhelyeket, amiket valaha hallottam és oly nevetséges, hogy egy pillanatig… megvetettem. Arrogánsan, pimaszul megvetettem. Fél, hogy rajtakapom, hogy ő nem is terapeuta. Hogy ez nem is egy rendelő. Hogy…
Ajtó nyílik. Egy körülbelül ötéves kislány bejön a szobába világos színű háziköntösben és házi papucsban egy hajszárítóval a kezében. Szőke kis hullámos fürtjei könnyűeknek tetszenek, akár a levegő. Átveszik mozgását. Azt’ beteszi a hajszárítót a csatlakozóba és elkezdi szárítani a haját. Gondosan, aprólékosan szárítja, kislányos aprólékossággal. Kezeivel finom mozdulatokat végez.
EZ a legbanálisabb és legaranyosabb dolog, amit valaha láttam. Váratlanul rám tör egy erős késztetés, hogy kacagjak, hogy tiszta szívvel, mérték nélkül kacagjak. Alig tudok megküzdeni vele. Ez több mint vicces. A legviccesebb dolog a világon. A leggyerekesebb. A legőszintébb. Szerencsére a ceremónia hamar véget ér, és a kis idegen távozik a helységből.
Megint magunk vagyunk. Csak én és Raszkolnyikov. (Mindig is így képzeltem el Raszkolnyikovot, ahogy most megjelenik előttem ez a fiú az apja mérhetetlen nagy kalapjában.) Várjuk egymástól a megmentő mondatot. Valamit, ami továbbvisz a következő szintre és valamilyen fajta folytonosság látszatát kelti, hogy ne kelljen annyira feszélyezve érezzük magunkat. Végül az óra adja meg ezt helyettünk. Lejárt a 60 perc. A gyerekóra finoman csilingeli Beethoven Für Elise a-mollban írt zongoradarabját. Én felveszem a kabátom, és egy utolsó pillantást mérek terapeutámra. Az 50 lejest beteszem az ajtó mellett levő kibontott borkánba. Ez a gyermek egy életre való emléket és mosolycseppet ajándékozott nekem, én pedig kisegítettem élete legnagyobb gondjában. Még pár alkalom és elég pénze lesz, hogy megvegye az édesanyja kedvenc vázájának a tökéletes hasonmását, és kicserélhetik az eltörött darabot, amit a kis húga törött össze. Talán pont hajszárítás közben. Senkinek sem kell tudnia róla. A kis húgát nem fogják megszidni. Azok a tökéletes szőke fürtöcskék sosem kell megérezzék az erős, érzéketlen szavak bántó erejét. A remény a gyermekekben van. Kis szőke fürtökben, házi papucsban, fekete, túl nagy kalapban, gyerektestre vett felnőtt zakóban.
Kifelé menet eszembe jutott, amikor gyermekkoromban sátort építettünk két pokrócból a ruhaszárító dróton. Amikor játszottunk a teraszon és csepegett be a halk langyos kopogó nyári eső.
Lekapcsolták kint a mennyei villanyt avagy nyugovóra tért a Nap és az iránytű megállt a zsebemben, ahogy az óra megáll, mikor kifogy belőle az elem.
Lapos párnádon álom vár.
Egy fej nyoma bele préselte amit álmodtál:
egy porba hullott házaspár
Nap sütötte idillképek romjainál
sárgán-csüggedten megalkudva áll.
Köhög a párna s a takaró.
Lázában elég a tudni akaró.
Ő az irányadó: az örökmozgó basztard csavargó.
Narancssárga s rózsaszín foltok tűnődnek.
Visszamentél köszönni a világból jövőnek.
Sárga levelek harmonikusan gyűlölnek.
Anti bálványt állítanak a mulandó időnek.
Zarándok a világtól visszavonultan.
Két hangya bolyong lassan s unottan.
Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán meguntad. Igy volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az unt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rádhuztam vele.
Igy volt?
Sajnálom, kár volt.
Világomon, mint üvegen át
hallgattam uj álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.
S hallottam, emlit
az a szó isteneket,
kik nem hajolnak ezután neked.
Pedig te nem szolgálsz többé nekik.
Most már értelek.
Pörös felek
szemben álltunk, de te szintén
más ügyben, más talaj felett
tanuskodtál, mint én.
Már értelek. Mit érsz vele? A mult
tüntetõ menete elvonult,
a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned,
mint mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt.
Akár egy halom hasitott fa,
hever egymáson a világ,
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindegyik determinált.
Igy él a gazdag is, szegény is,
igy szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, --
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?
S ha már szólok, hát elmesélem, --
villamoson
egy este a Széna téren
találkoztunk. Kalapot emeltem,
talán nyeltem,
köszöntem és te
csodálkozva vettél észre.
S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünõdtem, -- hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te -- hozzátéve: „Szivedre ne vedd” --
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.
