Hangulatcsomag: május 2015

Bodzatea (3)

Halványsárga de nem savas. Nem édes. Egy kis sárgás-fehér virág úszik a felületén. Ahogy a tavirózsa hat a tó látványára, olyan most a tea látványa a rajta-benne úszó virággal. Lassan gőzölögve hipnotizál. Elhiteti velem a szépséget, a boldogságot. Hogy szép az ablakon beszűrődő madárcsicsergésbe vegyült autózaj. A konyhából áthallatszó tévé hangja harmonizál az ablakon keresztül áradó júniusi napfénnyel. Míg szépen vegyülünk egymásba szívem nem nehéz. Úszik ebben a pillanatban, mint a tavirózsa a tavon, a virág elmerül a teában, a magzat anyja hasában. Hiszek a bodzateában.

Csend (2)

Könnyű, mint a harmat. Zöld. A fűszál lassan mozdul a szellőben. Nem tud az ukrán háborúról, a bizonytalanságból eredő félelmeimről, arról, ahogy egyszer a szomszédok kiabáltak egymásnak éjszaka kezdetén, hogy kiabáltam, amikor megtaláltam a Penthouse magazint a szobádban, mekkora zajjal szállt fel a repülőgép.

Valahol az ukrajnai éjszakában csendben kalandozik a Hold. Tündöklik a felkők között fehéren, ezüstösen. Összeértek az ujjaink, amikor kezet fogtunk. Abban a pillanatban nem tudtam még, mit fogok mondani, azt sem, hogy mit fogok gondolni vagy érezni a következő másodpercben, miközben az összeérintés történik. Amikor elfáradtak a kiabálásban, a szomszéd néni és bácsi egy ágyban feküdtek. A néni fürkészte a bácsi alvó arcát, ahogy az mozdulatlanul aludt a kintről beszűrődő lámpafényben. Nézted, ahogy mentem el a busszal, visszaültél az autóba, elindítottad a motort és vezettél hazafele. Nem hallottad a motort, a rádiót, a lépéseid az autótól a lakásig, az ajtótól az ágyig, nem sírtál. Mindkét fülem bedugult, leszállás után tompák voltak a hangok.

Csendes a csend.

Üresség (1)

Egy pangó szobában meztelenül fehéren állok háttal a falnak. Akárhova fordulok, valaminek háttal fogok állni, ha nem is a falnak, lehet egy saroknak, lehet az ajtónak, ablaknak, háttal magamnak. Tévé és egyáltalán bármi (hangkeltő vagy nem hangkeltő valami) hiányában nem tudom a figyelmem másra terelni. Itt vagyok. Egyedül. Néha kimehetek - szigorúan csak - olyan emberekkel találkozni, akiknek ha úgy döntenék, hogy őszintén elmondom, amit gondolok, az garantáltan megbántaná őket. Mint egy vakító fény egy redőny nélküli szobában, úgy törne be lecsukott szemeik alatt szavaimnak hatása, bántaná világukat. Bántja világunkat a magány és az üresség is. Jó lenne megfogni valaki kezét, valakit őszintén átölelni de ezt ma nem lehet. Most meztelenül nem lehet, így nem.

Néha valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egy másik hangulatban ébredek. Tudom, hogy ez nem sokáig fog tartani, így ki kell használnom minden pillanatot, arra nem is gondolva, hogy a pillanatot kihasználni szívtelenség, abból kifolyólag, hogy lehet a pillanat is üresnek érzi magát... Egy pillanatig sem gondolva erre, elindulok a szobából kifele. Kint már valahogy ruhák is vannak rajtam, egyszerűek, kényelmesek, hangulatomhoz illőek, normálisak; és tudom már, hogy kivel akarok találkozni. Vele találkozni lehet, hogy nem lesz teljesen igaz, lehet egy kicsit megjátszom majd magam, lehet, hogy olyan személyt fogok játszani, aki nem üres, és ha ezt jól el tudom játszani, lehet elhiszem ebben a pillanatban, hogy van valami ott bent. S így lesz igaz az, hogy van valami ott bent, hogy nem pangó szoba az üresség. Hogy nem halott pangás az ürességem.

Szavak nélkül

Nem szólok.

Szólnokolni kár lenne.

Érzékszerveim szép ingerek káprázatában kábulnak.

Pupilláink tágulnak.

De azt... azt már nem írom le.