Üresség (1)
Egy pangó szobában meztelenül
fehéren állok háttal a falnak. Akárhova fordulok, valaminek háttal fogok állni,
ha nem is a falnak, lehet egy saroknak, lehet az ajtónak, ablaknak, háttal
magamnak. Tévé és egyáltalán bármi (hangkeltő vagy nem hangkeltő valami) hiányában
nem tudom a figyelmem másra terelni. Itt vagyok. Egyedül. Néha kimehetek - szigorúan csak - olyan emberekkel találkozni, akiknek ha úgy döntenék, hogy
őszintén elmondom, amit gondolok, az garantáltan megbántaná őket. Mint egy
vakító fény egy redőny nélküli szobában, úgy törne be lecsukott szemeik alatt
szavaimnak hatása, bántaná világukat. Bántja világunkat a magány és az üresség
is. Jó lenne megfogni valaki kezét, valakit őszintén átölelni de ezt ma nem
lehet. Most meztelenül nem lehet, így nem.
Néha valami
megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egy másik hangulatban ébredek. Tudom, hogy
ez nem sokáig fog tartani, így ki kell használnom minden pillanatot, arra nem is
gondolva, hogy a pillanatot kihasználni szívtelenség, abból kifolyólag, hogy
lehet a pillanat is üresnek érzi magát... Egy pillanatig sem gondolva erre,
elindulok a szobából kifele. Kint már valahogy ruhák is vannak rajtam,
egyszerűek, kényelmesek, hangulatomhoz illőek, normálisak; és tudom már, hogy
kivel akarok találkozni. Vele találkozni lehet, hogy nem lesz teljesen igaz,
lehet egy kicsit megjátszom majd magam, lehet, hogy olyan személyt fogok
játszani, aki nem üres, és ha ezt jól el tudom játszani, lehet elhiszem ebben a
pillanatban, hogy van valami ott bent. S így lesz igaz az, hogy van valami ott
bent, hogy nem pangó szoba az üresség. Hogy nem halott pangás az ürességem.