Hangulatcsomag

15x15x15

>> 2021-01-27 – vers

Kerekek recsegnek a szemfedőn.

Betegen keresem a szeretőm

kereken kereken keresöm

Ő az én nagy Ő-m

nem kell más.

Áztatom magam a félelmemben.

Kényel-

emről szó sem lehet ilyen körülmények

mellett.

Keresetlenül

elalszom a rekegő szél – f

elszik a szépség. Elájul a fejem.

A győlölet...

örületbe kerget.

Én csak szeretni akartam

ezeket a csoda értékű kezeket.

Olyanok vagyunk, mint a gyerekek.

Emberek és pókok

A részletek különösebb magyarázata nélkül történt.

Én sem magyaráztam meg, sem a póknak sem magamnak sem másnak. Csak megfigyeltem, csak tudomásul vettem, csak ábrándoztam róla, fantáziáltam, meséket találtam ki. Mondhatni érintetlenül nem hagyott az eset, a lélegzetem messzemenően kilengett szokásos ritmusából, ígyhát szívem is jobban doboghatott, ez gondolom érdekelné azokat akik a szív dolgairól szívesen hallanak vagy olvasnak, de elméletet, magyarázatot nem fűztem hozzá, mert akkor éppen nem jött, hogy ezt tegyem.

Ami történt az az történt, hogy sétálás közben pók esett a hajamba. A hajamba ami hosszabb, mint az országomban egy főre eső haj hossza, de nem hosszabb a kelleténél. Valószínűleg ezért is lehetséges, hogy eleinte nem tűnt fel, hogy a pók pókhálót kezdett szőni a fejdíszemben, sőt mindaddig fel sem tűnt a dolog, amíg a pókháló fel nem vette jelenlegi alakját. Az alábbi ábrán látható.

Erre vonatozó statisztikai adatok ismeretének hiányában is merem állítani, hogy ez így hosszabb, mint az országomban egy főre eső pókhálók hossza. Javítsanak ki, ha tévedek.

Nem tudom, hogyan történhetett, hogy ilyen előrehaladott stádiumában tűnt csak fel a fejembe nőtt pókháló, hiszen azt hittem, egészségtelenül sokat szoktam nézni magam a tükörben.

Mi tévő legyek hát, ha...? És vajon mióta kezdték el észrevenni de nem említeni az engem körülvevő emberek? Tudok-e még jóhiszeműen, gyanutlanul járni-kelni egy olyan világban, mely nem teszi szóvá amikor ilyen dolgok zajlanak? Mi tévő legyek, ha elárasztanak a kétségek?

Becsukott szemmel

Az autók zaja hangosabb és fenyegetőbb így reggel ötkor, ahogy átszűrődik a tömbházsorok közti réseken. A madarak – feltehetően varjak, még legalább egy másik fajjal keveredve – úgyszintén fenyegető hangja rossz előérzetet kelt bennem. Tartós, nedves bűntudatot ígér a madárzaj. Rezonál idegen bélmozgásom fura hangjaival, de annál sokkal következetesebben hangosódik, s bár sosem lesz hangosabb egy bizonyos szintnél mégis olyan ez a hang, hogy valamiért folyton emelkedőnek tűnik. Ha nem lenne túlságosan valóságszerű a szobám kényelme és a szombat reggel tudata könnyen hihetném azt, hogy valahol a tengerpart mellett vagyok. Hogy minden bizonyára megvizülne a lábam, ha kimennék és elindulnék a madarak hangjának irányába.

Erőteljes lépéseket hallottam elmenni... Az eső moraja se nem hangosódik se nem halkul, se nem gyorsul se nem lassul se nem oldoz fel a szeptember eleji iskolakezdés iskolafolyosókon hallható egyre hangosabbnak tetsző de mégis évről évre percről percre ugyanolyan erejű üres pangásba vegyülő tanár-krákogás alól.

Édes Isten, őrizd meg a gyermekeket s a tanárokat az iskolafolyosó rosszat sejtető visszhangjától.

Rendszertelen

Volt egy rendszer. Nem volt bár egy nagyon biztos dolog, de volt, és ez sokszor önmagában elég is. Ez a rendszer ma este megbukott, s a bukás után olyasmit érzek, hogy semmim sincs.

Ez szinte olyan rossz, mint az, hogy senkim sincs. S az is szinte olyan rossz, mint az, hogy én sem vagyok senkinek.

Henger (8)

A karok nehezek. Súlyuk terheli az egész testet, akadályozza a mély, egészséges, felszabadító légzést. A nagy has is nehezíti a mély, egészséges, felszabadító... Nem is születhetnek mély gondolatai, mély érzései egy zsák krumplinak.

A súlyos test akadályozza a lelkiismeret lebegését. Húzza azt is lefele. Megüli, mint egy disznó a lovat.

Birtoklási vágy (7)

Megvásároltam. Ott van velem szemben a szobában, nézi velem a farkas szemet. Velem, velem a nyuszival. Velem, aki nem akartam magamagamba nézni, úgyhogy inkább benéztem ebbe az üzletbe is és megvásároltam. Könnyebb volt őt megvásárolni, mintsem bírkózni önmagammal. Magamról ennyi már elég is. Elég erről a személyről, erről az énről beszélni. Hagyjuk őt inkább békén, hagyjam őt békén, iktassam ki őt gondolataimból, beszédemből, írásomból, névmásaimból.

Térjünk vissza a tárgyra: ott ül a dob: én itt <* *> ő ott. És pislogunk egymásra, mint két egymásnak szegezett kettőspont. Mi az Istent kezdjek most veled, te dob? Te napszemüvegtartó, te színeskréta, te ceruza, te könyv? Te fölösleges, haszontalan, porgyüjtő, helyfoglaló, energia és pénz leszívó, kérdőjelfelhalmozó, tekintetemet magadra vonó... Idegesítő... te léha, te...

...

Bocsánatot kérek, hogy azt hittem akarlak az életembe és hazahoztalak és most ilyen csúnyán elbántam veled, veletek, hogy nem szerettelek, mert amint az enyémek lettetek rájöttem, hogy nem is kívánlak, soha nem is akartalak valójában.

Mozdulatlan

Zavarják a fülem a tévé hangjai. Hiába a csukott ajtó, úgyis tisztán hallom őket. Két női hang, ami szakszerűen, profin rezonál a híradó atmoszférájával.

Bántják a szemeim az előttem levő erős szögletes formák. Testem a lassan ereszkedő melleim. Tapintásom a szúrós, túl vaskos lábak. Cselekedni akarok. De a cselekvés nem megy. Bár kész a lélek, lenyomja őt a test minden erőtlensége. Egyetlen dolog, ami ki tudna mozdítani innen az egy másik test lenne azt hiszem: ennél termetesebb, erősebb, borostásabb. Az enyémmel együtt mozduló férfi. Akkor nem érdekelnének semmi szögletes formák, ötlettelenség, rossz közérzet, sekély légzés, enyhén átszivárgó zajok. Csak a teljes sötétben való összevegyülés, az ismert mozdulatok újszerűnek tetsző játéka izgalmas, titkos szavakkal ötvözve miközben kívül-belül növekszik a hőmérséklet.

Foggal-körömmel kapaszkodva a végletennek tűnő érintésbe sosem voltunk ennyire egyek, ennyire szerelmesek. Ennyire szabadok abban, hogy éppen merre tartunk.

A következő lépésben feloldódunk. Mi és a minden, ingerek sokaságává halmozódunk, melyek lüktetés szerűen erősítik egymást és föltámadunk, mint viharban az óceán. Hatalmas víztömeg mossa a partot és kiveti magából a hajótörötteket.

A túlélők már csak romjai azoknaknak az embereknek, akik a tegnap voltak és én is azzá leszek, bár mindvégig ki sem mozdultam a fényből. Csak ő maradt ugyanaz, ő, akinek sejtelme sincs milyen világok ütközésén vett részt, miközben elmém árnyékos rétegeiben megálmodtam e sorokat.

Fogyókúra (6)

Igyál több vizet, egyél kevesebb kenyeret, egyél kevesebb keményítő tartalmú zöldséget, ne egyél cukrot, ne egyél semmi nehezet 8 óra után, ha már semmiképp sem bírod, egyél meg egy paradicsomot.

Egyél gyakran gyümölcsöt de még inkább zöldséget. Csak néha ehetsz tésztát vagy lisztes terméket. Egy nap egyszer, de ne minden nap. Vedd észre, hogy a magvakban, diókban sok a kalória. Ne állj több, mint napi egyszer a mérlegre, légy normális. Éjjel aludj 8 órát.

Húzd be a hasad, amíg olyan hasad nem lesz, amit nem kell behúzni. Tornássz. Lélegezz mélyet. Ne félj. Ne gondolj sokat az ételre. Ne gondolj a fogyokúrára.

Elszámolás (5)

Eltelt 26 év és 5 hónap és 14 nap.

10 fiú jött és ment el ez idő alatt, ebből 4 anélkül ment el, hogy egyáltalán megérkezett volna... 5 megtanította neki a teljes kudarcot... 1 Prométeusz májáról ad leckét olyan gondolatok alakjában, melyek a semmiből jönnek olyankor amikor senkinek nem kellenek... Eltelt olyan 8 fogtömés. Nulla műtét. (Ötödszőr is megszólal a telefon.) Egyetlen tengerparton volt életében. 2-szer stoppolt egyedül. Három országban élt.

Valószínűleg szinte 400 kg cukrot fogyaszthatott el eddig. Kétszer volt Quimby koncerten. 20 percet tornászott, egy nehezet pislantott, 10 ujj van a lábán, 10 a kezén. Ez egy rakás szám. Egy rakás szarság.

Végtelen mennyiségű bizonytalanság, izgalom, félelem, öröm, unalom, remény, vágy, álom, szépség színezte, árnyalta eddigi életét.

11 sorban összegezve 20 (most már 21) számba szedve ez a buta kis élet napi megszámlálhatatlan, alig érzékelhető jelenletével leheli rá a megválaszolhatatlanságot.

Mozdulat (4)

Bal keze a feje alatt a fej és a párna közé szorítva, egész teste összekucorodva. Nehéz így igazán jót lélegezni. Fennebb ült, remélve, hogy talán így jobb lesz. Nem lett sokkal jobb. Most ujjaival szemöldökét simítja végig, most lassan végigvezeti őket homloka közepén, miközben egymásra helyezett nagy lábujjai oda-vissza nyomkodják egymást. A fej mindeközben mit sem tud a végtagok eme táncszerű mozdulatairól. Mialatt a szemek komolyan követik az előttük felnyitott könyv sorait, úgy tűnik, hogy a kezek és lábak külön életet élnek, melyeket a hölgyecske a mai napig mégcsak nem is sejtett.

Jó lenne azt megállapítani, hogy a végtagok élvezik ezt az évek óta rendelkezésükre álló szabadságot, de valójában ez a látszólagos szabadság egy olyan hatalom által van lépésről lépésre leszervezve, mely legtöbb ember számára elérhetetlen, megfoghatatlan.

Micsoda fura hatalom lehet az, mely ilyen gyerekes, néhol játékos, néhol megmagyarázhatatlanul logikátlan mozdulatsort diktál.