Mozdulatlan

Zavarják a fülem a tévé hangjai. Hiába a csukott ajtó, úgyis tisztán hallom őket. Két női hang, ami szakszerűen, profin rezonál a híradó atmoszférájával.

Bántják a szemeim az előttem levő erős szögletes formák. Testem a lassan ereszkedő melleim. Tapintásom a szúrós, túl vaskos lábak. Cselekedni akarok. De a cselekvés nem megy. Bár kész a lélek, lenyomja őt a test minden erőtlensége. Egyetlen dolog, ami ki tudna mozdítani innen az egy másik test lenne azt hiszem: ennél termetesebb, erősebb, borostásabb. Az enyémmel együtt mozduló férfi. Akkor nem érdekelnének semmi szögletes formák, ötlettelenség, rossz közérzet, sekély légzés, enyhén átszivárgó zajok. Csak a teljes sötétben való összevegyülés, az ismert mozdulatok újszerűnek tetsző játéka izgalmas, titkos szavakkal ötvözve miközben kívül-belül növekszik a hőmérséklet. 

Foggal-körömmel kapaszkodva a végletennek tűnő érintésbe sosem voltunk ennyire egyek, ennyire szerelmesek. Ennyire szabadok abban, hogy éppen merre tartunk.

A következő lépésben feloldódunk. Mi és a minden, ingerek sokaságává halmozódunk, melyek lüktetés szerűen erősítik egymást és föltámadunk, mint viharban az óceán. Hatalmas víztömeg mossa a partot és kiveti magából a hajótörötteket.

A túlélők már csak romjai azoknaknak az embereknek, akik a tegnap voltak és én is azzá leszek, bár mindvégig ki sem mozdultam a fényből. Csak ő maradt ugyanaz, ő, akinek sejtelme sincs milyen világok ütközésén vett részt, miközben elmém árnyékos rétegeiben megálmodtam e sorokat.