Terápia
>> 2010-02-25 –
próza
Kálmánnak hívnak. 31 éves vagyok. Költő. Minden, amit tudnod kell rólam, benne van a nevemben. Legtöbb ember, aki lekötött szemmel megy át az életen, soha nem tudná megérteni azokat a lelki és szellemi mélységeket, melyeket a mindennapokban átélek. Legtöbben azt mondanák, hogy sznob vagyok, amiért így vélekedek. De engem ők nem foglalkoztatnak. Csak azok, akik megértenek, akik érezni tudják azt, amit én érzek.
Mindezek ellenére, a magasztos, felemelő és groteszk demoralizáló benyomásoktól eltekintve, életem egyszerű, eseménymentes volt. Középszerű családban nőttem fel. Volt testvérem is, egy. Nem mondhatom, hogy nem jöttünk ki egymással, nem mondhatom, hogy anyám nem szeretett, vagy elhanyagolt volna, vagy hogy apám nem törődött velünk. Talán a szerencsések közé is sorolhatnám magam… Alapjában véve, átlagos életet éltem, addig a bizonyos napig.
Egy nap fejembe vettem, hogy egy szakértőre bízom kis lelki csatáim megvívását. Azt akartam, hogy egy kívülálló mondjon valamit, amitől életem érdemesebbnek, értelmesebbnek tűnik majd. Hogy megkönnyítse azokat az álomtól idegen éjszakákat, amikor úgy érzem, hogy nem teszek eleget, hogy valami lényeges dolog mellett elmentem az életben, és elmegyek mellette nap mint nap.
Terápiára akartam menni. Bölcsességet reméltem kapni, de tudat alatt már rég feladtam a bölcsesség reményét, és megelégedtem volna a puszta empátia alapú vígasszal is… (Hiszen, ez a terapeuta kötelessége, nem? Ez az egyetlen igazi kutya kötelessége. A feltétel nélküli elfogadás.) Reméltem, reméltem én egyszerű kiszámítható dolgokat. A terápiáról volt egy konkrét képem, mely összeállt bennem az idők során: kézszorítás, beszélgetés, beszélgetés, együttérzés, vállveregetés. De a vállveregetés az együttérzés a beszélgetés, beszélgetés, kézszorítás elmaradt a csomagból. Helyettük… boldogságot kaptam…
Szóval volt egy lelki gondom, melyet helyre szerettem volna tenni. Ezzel a céllal kerestem ki az újságból a legelső hirdetést: csak egy e-mail cím volt meghagyva. Annál jobb, gondoltam, úgyis kényelmetlen nekem idegenekkel telefonon beszélgetni. Mindig hosszú órákon keresztül halogatom, addig a pillanatig, amikor muszáj már elintézni, és akkor gyorsan túlesek rajta. Így hát elintéztem az e-mailt; hamarosan meg is kaptam a válaszom. Rövid volt és velős: R. úr (a nevére már pontosan nem emlékszem) fogadni tud péntek este.
Igazság szerint, izgultam a dolog miatt. Amúgy sem szeretek egyedül menni helyekre. Mindig úgy gondoltam, hogy van valami édes könnyűség abban, ha valakivel együtt megyek az utcán: a biztonság kimondatlan ígérete. Annak a biztonsága, hogy én is valakivel vagyok. Bárkivel. És a terápiára - valljuk be – nem lehet senkivel menni. Ez, és hogy az előző éjszaka nehezen aludtam el. Sokat gondoltam R. úrra. Arra, hogy vajon mire számítsak. Egy kellemes aggastyánra, aki a bölcsesség minden ösvényét átjárta már, és kézen fogva fog engem is végig vezetni rajta, lassan rávezetve a jelenségek értelmére… esetleg egy fiatal magabiztos összeszedett szakértőre, aki pályája kezdetén néhány ilyen alkalmat is bevállal. Valljuk be, az 50 RON órabér nem sok… a terapeuta vagy nyugdíjas, vagy tapasztalatlan. De nem tudtam megállapodni egy végleges képnél és az álom a válasz megtalálása nélkül telepedett rá szemeimre egy milliméterrel lennebb terítve engem a matracon.
Pénteken nem volt időm még egyszer elővenni ezt az eszmefuttatást, mert minden energiám arra fordítottam, hogy időben megérkezzek. Pontosság, szoros nyakkendő, erős kézfogás. Oly erősen koncentráltam e három dologra, hogy a lakás címét is majdnem elfelejtettem, de végül is befordultam a megfelelő kapun és lakásajtón a megfelelő időben.
Egy nyirkos életunt teremben zajlanak a terápiák nem tudom… miről is.
Emlékszem, hogy amikor beléptem különösen éreztem magam.
Nyikorog a szék, kényelmetlenül recseg a padló. Nem elég a levegő ebben a teremben.
Pislog a villany, mintha kiégni készülne, s utolsó lélegzetvétel után kapkod sárgán abnormálisan betegesen.
Próbáltam magabiztosságot megjátszani, hogy kezdetnek jó benyomást keltsek, de úgy érzem nem sikerült. Mi több, a tanácsadó (aki addig mozdulatlanul ült egy távolabbi széken) észrevette, hogy igyekszem, és azt is, hogy észrevettem, hogy észrevette, és nem tudtam kezelni a tekintetét, amint végigmért engem. Pedig az a súlyos tekintet, ami lenyomta szemem a padlóra igazán semmiség volt. (Nem értem a fura kalapot a fején…) Csupán egy semmiség. Aztán megpróbáltam semlegesnek, érzéketlennek tűnni; közönyösnek, tudod, mintha hidegen hagyna az egész, és nem tulajdonítanék neki túl nagy jelentőséget. Szinte ott sem vagyok. Mozdulatlan vagyok és érzéketlen. Mintha csak elvétve tekintenék a teremre is. Pedig jól láttam azt a víztócsát a terem sarkában, csak úgy locsogott tőle a padló. És észrevettem, hogy hitvány és megviselt az egész terem, a padló deszkái szabályosan felfúvódtak. Mintha teljes világok sújtottak volna le rá oly megviselt volt és esetlen.
Hát így ültem a széken és vártam, hogy valami óriásit érezzek. Valami ijesztően valóságosat, ami megragad és kitép belőlem egy darabot és én diadalmasan zuhanok majd elkábulva és elégedetten, ahogy már napok óta eldöntöttem, hogy ez pontosan így fog történni. De mindezek az érzések konokul távolmaradtak, és én nem adtam át magam a pillanat hatásának, mert a pillanat nem volt előhívva.
Igazából semmi sem úgy történt, ahogy elképzeltem és ez csalódást okozott nekem. Mi több, haragot. Haragot a buta terapeuta iránt, aki nem váltotta ki belőlem azokat az érzéseket, melyeket át akartam élni, aki nem adott lehetőséget arra, hogy helyzetem kilátástalanságáról, az egzisztenciális ürességről beszéljek, ami megszállt engem, mint egy élősködő polip, ami rátapad a fejedre. És én természetesen nem kezdtem bele ebbe kérdezetlenül. Ehhez túl büszke voltam. Amúgy is, neki tudnia kellett volna, hogy erről kérdezzen. Hogy boldog vagyok-e. De olcsó, vigyázz. Ami olcsó, az nem kifogástalan. Ez az eredménye annak, hogy szüleim nem milliomosok. Kivettem magamnak egy pillanatot, hogy rájuk is haragudjak egy kicsit.
A terapeuta elfelejtett bemutatkozni is, kezet fogni, csak úgy belevágott az egészbe, csak úgy… nem tudnám megnevezni a szót, amivel jellemezhető az a viselkedés… az a tótágas hadarás a…
Hiába. Zavarba ejtő minden. A szobában egy emeletes ágy volt, és ócska-ócska szőnyegecske. Szinte gyerekszoba még. A terapeuta fején túl nagy kalap. Szükségtelen, ahogy a napszemüveg is. Hiszen este 6 óra volt. És én nem értettem, hogy miért van egy törött porcelán váza a székem alá seperve. Különös módon Kosztolányi kínai kancsója jut róla eszembe. De ez egy logikátlan társítás csupán. Semmi több.
És akkor rádöbbentem. Mintha hosszú évekig iszonyú rövidlátás gyötört volna, és most feltettem a pontosan megfelelő dioptriájú szemüveget és észrevettem, hogy azon a homályos táblán végig betűk voltak. Hogy egy gyerek ül előttem, akinek fogalma sincs a terápiáról! Egy 15-16 éves fiú. És minden értelmet kap. Hiszen az az újsághirdetés is ordította, hogy tapasztalatlan volt, aki írta. Hogy másodosztályú. Hogy AMATŐR. Még telefonszám sem volt meghagyva, csak egy e-mail cím… mi is volt az? jeromos_terapia kukac yahoo pont com. Kész. Egy gyermek ül előttem. Egy gyermek terapeutát játszik előttem, és míg oly elfoglalt voltam a saját bizonytalanságaimmal, észre sem vettem, hogy ő is zavarban van. (Talán ez általános érvényű az emberi kapcsolatokra.) Hogy a tenyere izzad, és csúszik a lapon, hogy nem is jegyzetel, csak butaságokat beszél. A legbutább közhelyeket, amiket valaha hallottam és oly nevetséges, hogy egy pillanatig… megvetettem. Arrogánsan, pimaszul megvetettem. Fél, hogy rajtakapom, hogy ő nem is terapeuta. Hogy ez nem is egy rendelő. Hogy…
Ajtó nyílik. Egy körülbelül ötéves kislány bejön a szobába világos színű háziköntösben és házi papucsban egy hajszárítóval a kezében. Szőke kis hullámos fürtjei könnyűeknek tetszenek, akár a levegő. Átveszik mozgását. Azt’ beteszi a hajszárítót a csatlakozóba és elkezdi szárítani a haját. Gondosan, aprólékosan szárítja, kislányos aprólékossággal. Kezeivel finom mozdulatokat végez.
EZ a legbanálisabb és legaranyosabb dolog, amit valaha láttam. Váratlanul rám tör egy erős késztetés, hogy kacagjak, hogy tiszta szívvel, mérték nélkül kacagjak. Alig tudok megküzdeni vele. Ez több mint vicces. A legviccesebb dolog a világon. A leggyerekesebb. A legőszintébb. Szerencsére a ceremónia hamar véget ér, és a kis idegen távozik a helységből.
Megint magunk vagyunk. Csak én és Raszkolnyikov. (Mindig is így képzeltem el Raszkolnyikovot, ahogy most megjelenik előttem ez a fiú az apja mérhetetlen nagy kalapjában.) Várjuk egymástól a megmentő mondatot. Valamit, ami továbbvisz a következő szintre és valamilyen fajta folytonosság látszatát kelti, hogy ne kelljen annyira feszélyezve érezzük magunkat. Végül az óra adja meg ezt helyettünk. Lejárt a 60 perc. A gyerekóra finoman csilingeli Beethoven Für Elise a-mollban írt zongoradarabját. Én felveszem a kabátom, és egy utolsó pillantást mérek terapeutámra. Az 50 lejest beteszem az ajtó mellett levő kibontott borkánba. Ez a gyermek egy életre való emléket és mosolycseppet ajándékozott nekem, én pedig kisegítettem élete legnagyobb gondjában. Még pár alkalom és elég pénze lesz, hogy megvegye az édesanyja kedvenc vázájának a tökéletes hasonmását, és kicserélhetik az eltörött darabot, amit a kis húga törött össze. Talán pont hajszárítás közben. Senkinek sem kell tudnia róla. A kis húgát nem fogják megszidni. Azok a tökéletes szőke fürtöcskék sosem kell megérezzék az erős, érzéketlen szavak bántó erejét. A remény a gyermekekben van. Kis szőke fürtökben, házi papucsban, fekete, túl nagy kalapban, gyerektestre vett felnőtt zakóban.
Kifelé menet eszembe jutott, amikor gyermekkoromban sátort építettünk két pokrócból a ruhaszárító dróton. Amikor játszottunk a teraszon és csepegett be a halk langyos kopogó nyári eső.
Lekapcsolták kint a mennyei villanyt avagy nyugovóra tért a Nap és az iránytű megállt a zsebemben, ahogy az óra megáll, mikor kifogy belőle az elem.
Holnap is jövök.
2010-02-25
Read more...
