Csend (2)

Könnyű, mint a harmat. Zöld. A fűszál lassan mozdul a szellőben. Nem tud az ukrán háborúról, a bizonytalanságból eredő félelmeimről, arról, ahogy egyszer a szomszédok kiabáltak egymásnak éjszaka kezdetén, hogy kiabáltam, amikor megtaláltam a Penthouse magazint a szobádban, mekkora zajjal szállt fel a repülőgép.

Valahol az ukrajnai éjszakában csendben kalandozik a Hold. Tündöklik a felkők között fehéren, ezüstösen. Összeértek az ujjaink, amikor kezet fogtunk. Abban a pillanatban nem tudtam még, mit fogok mondani, azt sem, hogy mit fogok gondolni vagy érezni a következő másodpercben, miközben az összeérintés történik. Amikor elfáradtak a kiabálásban, a szomszéd néni és bácsi egy ágyban feküdtek. A néni fürkészte a bácsi alvó arcát, ahogy az mozdulatlanul aludt a kintről beszűrődő lámpafényben. Nézted, ahogy mentem el a busszal, visszaültél az autóba, elindítottad a motort és vezettél hazafele. Nem hallottad a motort, a rádiót, a lépéseid az autótól a lakásig, az ajtótól az ágyig, nem sírtál. Mindkét fülem bedugult, leszállás után tompák voltak a hangok.

Csendes a csend.