Sikertelen beavatás

- Ezt az írásom Ákosnak ajánlom - 

Mindenki duruzsol a 240-es teremben. Már egy éve járunk együtt ebbe az épületbe de itt sosem voltunk még... Egy mesterséges helyzetet teremtve, az irányító tanár olyan feladatot adott, amely során mindenki lehetőséget kapott a megnyílásra. Mindenki magáról beszélt. Más körülmények között felületes dolognak tűnhet talán, de ebben a kontextusban nem az. Lerombolva a minket körbezáró falakat mind kinyújthattuk kezünket, engedve, hogy az érintse meg, aki akarja és aki úgy érzi. Azért jó az ilyen, mert időnként eszünkbe kell jusson, hogy a színes ruházat alatt mind meztelen emberek vagyunk, és hiába szorítjuk magunkhoz szokásainkat és társaságainkat, egyenként mind egy ember vagyunk, egy ember, aknek érzelmei, emlékei és bizonytalanságai vannak.

Igy nyíltunk meg mi a 240-es teremben.. oly természetesen, hogy nem is éreztük magunkat feszélyezve kellemetlen, olykor fájó élményeink feltárásával.. halott reményeink eltemetésével. Elmeséltünk örömöket-bánatokat.. Mindenki a saját nyelvén tette, de most valahogy mindannyian értettük azt.

Én is ezt tettem és istenemre hiszem, hogy segített. Egy pillanatig jól esett arról beszélni, hogy szép volt a nyár, de volt, hogy bizony fájt, és egy pillanatig nekik is jó volt hallgatni. Emberibbek lettünk attól, hogy meghallgattuk egymást, mert tudtuk, hogy mind reményből és akaratból vagyunk. A kör lassan ment és mindenki lehetőséget kapott számos kendőjét levetkőzni. Lelki szemetünknek gödröt ástunk és együtt temettük el, majd megpihentünk rajta..

Valami ünnepélyes érzés tartotta szemünket a padlóra szegezve.. elfogulva és elérzékenyedve. Mondom, hogy nem fáj.. ez cseng a fülemben újra és újra..

Az ünnepélyes hangulat hatása alatt valaki kiengedte a hangját és hagyta azt szabadon lebegni a légüresnek tűnő térben. Egy függőleges tartópilléren hintáztak a hangjegyek és kiterjedtek az egész terembe. Sorba mindenki bekapcsolódott és kialakult a legtisztább spontán kórus, amit valaha hallottunk.... Szinte lélegeznünk sem kellett, mert oxigén helyett a hangok éltettek. Mindenki hallotta saját hangját és mindenki hallott mindenkit. Mintha a fény lélegezné ki magából a hangokat és tartaná őket a mennyezet magasságában. Olyan fény van, hogy látszik a megvilágított porszemek hömpölygő terjedése a levegőben. Olyan, mintha belénk költözött volna a csend és magunkba lélegeztük az egész termet. Az is magába lélegzett minket és megszült egy újabb, tisztább formában. Szinte fájt ez az orgazmus közeli állapot, amikor nem az embereket láttuk magunk körül, hanem emberi fejek sziluettjét, de mind egyforma alakúak, és ennél a pontnál fel sem tűnik, hogy olyanok vagyunk egymás mellett, mint vízfestékkel festett halvány figurák.

Valami bennünk lecsengett. A tiszta ideák levetültek lényünkbe e pillanatok alatt, de nem értettük meg egészen, hogy mi történhetett... egy utólagos... mámoros állapot maradt benned... és érzed, hogy átölelnéd az egész termet... Körülnézve mégis... nem tudtuk elhinni, hogy ez a csoda emberek között történhetett meg... Ez a kapcsolat emberek között valósult meg... Olyan zavarbaejtő... Mindig ottvolt bennünk ez...? Zavarba jőve, úgy érezzük magunkat, mint Ádám és Éva, amikor ráeszméltek, hogy meztelenek. Be akartunk takarozni... El akartunk szaladni. El akartunk onnan rohanni, hogy soha ne lássuk egymást többé... Pedig... ami akkor igaz volt... az MOST IS IGAZ. Sokszór megbántuk már azóta ezt a megszakítást... kicsit olyan mintha levetköztettük volna egymást s utána meztelenül otthagytuk a másikat... de ezt már nem lehet visszacsinálni, újrapróbálni, hiszen

„Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.”