Sérült közhelyek

Egy gyermekkorom óta ismert illat csípi orromat.

Kigyúl a reflektor és indul a cirkusz. Posztmodern színdarab lesz, meleg családi hajlításokkal. A színpad szélein már nem kukucskálnak ki izgatottan a színészek, már senkit sem érhet meglepetés, csak a dolgukat teszik, ahogy az elvárható. Páholyból nézem. Egy mély levegő, és elkezdik banális kopott színjátékukat. A szereplők sorra a közönség elé lépnek. Gúnyos mosolyom elhalványul a csengő taps lágy rezgésében. Forgatókönyv forgatókönyvvel pörög terv szerint. Fontoskodva intézkednek, tesznek vesznek. Időnként megjelenik arcukon egy tökéletes finomka mosoly. :) Mindenki tudja, hogy mit csinál, tudja mekkora a hatásköre, mi a szerepe, mit tehet és mit nem. Saját körükön belül biztonságosan mozognak. Az okoskodás otthon van nálunk, pedig nem is tudjuk, hogy mikor költözött ide. Egy halvány emlékem van csak róla, hogy egyszercsak észrevettem, ahogy fesztelenül sétál lakásunkban, oly otthonosan, mint aki nálamnál is régebb van ott.

A főbohóc hetykén és okosan biccent. Élvezi a dolgot. Kulcsszó a magabiztosság és a büszkeség. Nem szabad kiesni a szerepből, mert az megszakítaná az álmot és mindenki kinyítná a szemét.

Új színész jön be bizonytalanul, mint egy fiatal társaságba pottyant tizenéves, akit a nagyszülei hoztak. Hazudni szeretnék, de... tényleg nevetséges. Nem is a korkülönbség teszi azzá, hanem az érzelmek frekvenciája. Van valami implicit minőségi különbség a két életkor között…

Ha a szerep során ütközés miatt sérül apuka vagy anyuka hiúsága, úgy húzza be a fejét, mint egy megérintett csiga. Elcsúszva a színpadról, őszintén megjegyzi, hogy igazából nem esett rosszul egy percig sem. Én együttérezve hiszek neki. Szempillantás és újra mind a dobogón vannak. Második felvonás.

Néhány tíz éve gyakorolják ugyanezt a darabot, mindig ugyanazzal a beleéléssel. A lelkesedés ma is pont olyan mint aznap, amikor az egész elkezdődött. Extázisba esve nézem a közhelyekbe gázoló IMPROVIZÁCIÓT. Ha becsukom a szemem és csak a morajlásokat hallom, egy édes mosoly végigszalad bennem a katarzis alatt. Titokban tapsolok. Elindul a vonat. Az óra még egyet kettyen, de most úgy igazából. Öregszünk. Szempillantás.. és a ráncok egy töredék milliméterrel lustán mélyebbre csúsznak.