Hangzavar
>> 2009-09-21 –
próza
---:’!8/=()Ö%!12^^
Vijjogó autoáradat. Fülsiketítő
zajok csikorognak végig a főtéren. Te, fel sem fogva a helyzet súlyát, szóval a
helyzettel egyáltalán nem súlyozva, irritáltan és idegesen veszed tudomásul a
hangot. Ez a hang most pont olyan közömbös számodra, mint egy traktor vagy egy
úthenger által keltett zaj. Lárma, mely közeledve egyre irritálóbb, ahogy
távolodik fokozatosan enyhül. Hivatalos megnevezése, ha már van, éljünk is vele: Doppler effektus.
Úgy gondolom, többnyire így éljük meg
közönséges járókellőként a mentőkocsi hangját. Mi megéljük, egyesek meghal...ják. Minden külső hang zavaróként
hat, amíg fejed nem szorítja annál súlyosabb bilincs káosza. De ne álljunk meg
itt. Próbáljuk ki azt a helyzetet, hogy most a kocsiban vagy, és a beteg kezét
fogod. Már tudod, hogy nem éri meg a következő órát, és nem érted. Tudod, és
nem érted... tudod és... denem érted.
A legjobb barátod az aki ott fekszik.
Egyik percben még kívánságait kaparja össze, élőbben, mint
amilyen élő valaha is volt addig a pillanatig, úgy kapaszkodik beléd, mint egy
utolsó lélegzetvételbe. Nem kérded, de a kérdés a levegőt lélegezhetetlenné
teszi: hol hal meg a remény? Ő eszelősen beszél, mint sötétben tapogatózó
őrült, és neked egyetlen vágyad, hogy megszűnjön a fejedbe költözött zagyva,
amit a döbbemetes látvány okoz. E hangok oly valóságosak, mint a betegség, ami
hirtelen szállja meg az ember testét és eluralkodik rajta, mintha az élet
minden pillanatának ez lett volna a végcélja. A dicsőséges pályafutás vége.
A következő
pillanatban valami megszakad... Mint mikor álmodban zuhantál és a földetérés
pillanatában visszadob az ágy. Cseng a füled. Szünet. Nem érted miért nem szorítja már
a kezed és nem érted honnan ömlött szét a lehűlt csend. Egy vérfagyasztó
zsibbadás mossa össze a hirtelen értelmetlen hallgatást és ez az őrületbe
kerget. És a hallgatást kísérő hideg végigszalad a hátadon egy időtlen pillanat
alatt, és fut vele a hallgatást kísérő döbbenet, hogy egyedül maradtál. Egyedül a világon.
Ő is egyedül halt meg, legalábbis egyedül kellett eltávoznia, és te nem
mehettél vele. Pedig érte ezt is megtetted volna biztos. De ki is volt ő
valójában...? Van-e egyáltalán lehetőség arra, hogy az ember megértse az életet és a halált?
És vajon mi ér
meg egy áldozatot?
Képzeld el, hogy
egy ember testi fájdalmat érez melletted, és gyógyszerrel, kötszerrel sem lehet
enyhíteni. Vajon mit ér ilyenkor a szép szó? Ér-e valamit egyáltalán. Tudom,
hogy te legszívesebben átvennéd a fájdalom egy részét... de elborul az agyad, amikor
bevallod magadnak, hogy... nem kérsz belőle. Hogy jó, hogy nem te érzed. Ha
felszólítanának, hogy vállalod-e a teher felét,
meghúzodnál az árnyékban, védekezve, mint a leprától. Arcod kissé
eltorzul, bűntudatod „jogos” haraggá formálod át. Gyáva vagy. De... ne érezd magad rosszul emiatt. Mindenki
az. E gondolat mögött sokan kényelmesen megbújtak és megbújnak a mai napig.
„Azt tettük, amit lehetett. Mindenki gyáva.”
Igaz lehet? Szerintem nem. Nem mindenki gyáva, de
én az vagyok. Nem mindenki, de én igen.
Nehezen veszi rá magát az ember,hogy valamilyenféle véleményt jegyezzen be,hiszen annyira sajátos és értéket hordozó,annyira nyitott és sebezhetőnek tűnik a lelked világa,hogy szinte nincs helye a szavaknak.Nekem jól esett amit olvastam!
Köszönöm!