Hangzavar

---:’!8/=()Ö%!12^^

Vijjogó autoáradat. Fülsiketítő zajok csikorognak végig a főtéren. Te, fel sem fogva a helyzet súlyát, szóval a helyzettel egyáltalán nem súlyozva, irritáltan és idegesen veszed tudomásul a hangot. Ez a hang most pont olyan közömbös számodra, mint egy traktor vagy egy úthenger által keltett zaj. Lárma, mely közeledve egyre irritálóbb, ahogy távolodik fokozatosan enyhül. Hivatalos megnevezése, ha már van, éljünk is vele: Doppler effektus.

Úgy gondolom, többnyire így éljük meg közönséges járókellőként a mentőkocsi hangját. Mi megéljük, egyesek meghal...ják. Minden külső hang zavaróként hat, amíg fejed nem szorítja annál súlyosabb bilincs káosza. De ne álljunk meg itt. Próbáljuk ki azt a helyzetet, hogy most a kocsiban vagy, és a beteg kezét fogod. Már tudod, hogy nem éri meg a következő órát, és nem érted. Tudod, és nem érted... tudod és... denem érted.

A legjobb barátod az aki ott fekszik.

Egyik percben még kívánságait kaparja össze, élőbben, mint amilyen élő valaha is volt addig a pillanatig, úgy kapaszkodik beléd, mint egy utolsó lélegzetvételbe. Nem kérded, de a kérdés a levegőt lélegezhetetlenné teszi: hol hal meg a remény? Ő eszelősen beszél, mint sötétben tapogatózó őrült, és neked egyetlen vágyad, hogy megszűnjön a fejedbe költözött zagyva, amit a döbbemetes látvány okoz. E hangok oly valóságosak, mint a betegség, ami hirtelen szállja meg az ember testét és eluralkodik rajta, mintha az élet minden pillanatának ez lett volna a végcélja. A dicsőséges pályafutás vége.

A következő pillanatban valami megszakad... Mint mikor álmodban zuhantál és a földetérés pillanatában visszadob az ágy. Cseng a füled. Szünet. Nem érted miért nem szorítja már a kezed és nem érted honnan ömlött szét a lehűlt csend. Egy vérfagyasztó zsibbadás mossa össze a hirtelen értelmetlen hallgatást és ez az őrületbe kerget. És a hallgatást kísérő hideg végigszalad a hátadon egy időtlen pillanat alatt, és fut vele a hallgatást kísérő döbbenet, hogy egyedül maradtál. Egyedül a világon. Ő is egyedül halt meg, legalábbis egyedül kellett eltávoznia, és te nem mehettél vele. Pedig érte ezt is megtetted volna biztos. De ki is volt ő valójában...? Van-e egyáltalán lehetőség arra, hogy az ember megértse az életet és a halált?

És vajon mi ér meg egy áldozatot?

Képzeld el, hogy egy ember testi fájdalmat érez melletted, és gyógyszerrel, kötszerrel sem lehet enyhíteni. Vajon mit ér ilyenkor a szép szó? Ér-e valamit egyáltalán. Tudom, hogy te legszívesebben átvennéd a fájdalom egy részét... de elborul az agyad, amikor bevallod magadnak, hogy... nem kérsz belőle. Hogy jó, hogy nem te érzed. Ha felszólítanának, hogy vállalod-e a teher felét,  meghúzodnál az árnyékban, védekezve, mint a leprától. Arcod kissé eltorzul, bűntudatod „jogos” haraggá formálod át. Gyáva vagy.  De... ne érezd magad rosszul emiatt. Mindenki az. E gondolat mögött sokan kényelmesen megbújtak és megbújnak a mai napig. „Azt tettük, amit lehetett. Mindenki gyáva.”

Igaz lehet? Szerintem nem. Nem mindenki gyáva, de én az vagyok. Nem mindenki, de én igen.