Pesszimista kísérlet a repülésre
>> 2010-01-17 –
vers
Kopog a padlón egy lépés.
Lép, és
egy csend. Egy toll. Egy-két kés.
Kísértés formájába öntött kérdőjel.
Mielőtt hozzád érnék,
mielőtt hozzád érnék, aludj el.
Csendélet. Megértés.
Ingermentes és orgazmus mentes élet.
Bölcsesség formájába kirakott csendes kis
dolog.
Levett ruhádról egy por szöszt két őrült konok.
Egy idegen világ ahol nincs okoskodó szónok.
Villanyoltás. Taps. Dobok.
Csonttörés.
hallottam a dobokat. kérlek... nem, nem kérlek. könyörgöm, írd meg mi történt tovább
megállt a zene és újra előjött az élet. körülöttem újra a szobám s elöl a süket monitor. még ezer variáció és zárási lehetőséggel, de egyik sem érdemes erre. végülis, amig nem haltam meg, a történet vége nyitva marad. nem igaz?
nem tudhatom mit hoz a holnap. és nem is akarom tudni.
ezért, most ez egy nyílt vers. olyan mint egy szakadék széle
akkor én beleestem
ebben az esetben..
csonttörés
szakadékszél
repülés. szabadesés.
(ne félj)
arcod nyaldossa hűs szél
amikor földet értél magadra leltél
otthon voltál akkor is, ha azt hitted, hogy elmentél
a szakadék alján rád vár minden kereső lélek -
mind oda zuhan
aki keresi a szépet
:)
csak játszom a szavakkal :)) de ez neked van
nekem még nem írtak verset.
szépen zsonglőrködsz a szavakkal
huha :)
uhum :)